A jövendőnek még urai vagyunk

Legszebb és legfelemelőbb hagyomány iskoláink, végzős diákjaink életében a ballagás. Csütörtökön már elkezdődtek az ünnepségek, tele volt a város virágcsokrokkal vonuló szép és elegáns fiatalokkal.

Fotó: Mezey Sarolta

Legszebb és legfelemelőbb hagyomány iskoláink, végzős diákjaink életében a ballagás. Csütörtökön már elkezdődtek az ünnepségek, tele volt a város virágcsokrokkal vonuló szép és elegáns fiatalokkal. Szülők, nagyszülők, rokonok kísérték el őket, hiszen különösen nagy öröm, ha ballagó van a családban. Öröm a ballagás, hiszen újabb generáció nőtt fel, amelyet gazdagon vagy kevésbé jól feltarisznyáltan bocsátanak útra. Hogy hogyan is állunk a tarisznyával, erre rövidesen fény derül, az érettségi vizsgán. De ne legyünk ünneprontók, örüljünk a fiataloknak, éljük át velük újra a ballagások soha vissza nem térő édes, könnyes, biztatásokkal tele ízét.

Tegnap többek között az Elektromaros Technológiai Líceumban tartották meg a ballagási ünnepséget. A sportpályára a Gaudeamus akkordjaira szép sorban érkeztek az osztályok. Három román és négy magyar tannyelvű osztály, fehér-fekete Bocskai-nyakkendős öltözetben.

A diákokat Gheorghe Miroşanu igazgató, Peti András és Claudiu Maior alpolgármesterek, az osztályfőnökök köszöntötték, és az ilyenkor szokásos útravalóval, szép gondolatokkal tarisznyálták fel. A tanárokhoz, szülőkhöz, végzősökhöz Török Tímea évfolyamelső szólt, aki 9,97-es általánossal, remek tanulóként fejezte be tanulmányait a könyvelés szakon.

Selyem Zoltán aligazgató gróf Széchenyi István szavait idézve mondta el: – A múlt már elesett hatalmunkból, a jövendőnek azonban még urai vagyunk! Újra ballagás van az Elektromaros Technológiai Líceumban. Vegyes érzelmek vannak bennem, büszke vagyok, örülök, de szomorú is, mert egy újabb nemzedék hagy itt minket a nagyvilágba lépve! A ballagás maga a búcsúzás. Eljönnek az életben azok az útelágazások, amikor irányt kell váltani. Lesznek kijelölt irányok, amikor nem lesz könnyű kiválasztani a folytatást. A legnagyobb élmény számunkra az volt, hogy a diákokkal együtt éltünk, együtt töltöttük a napjainkat, s ezáltal személyes életünk, emberi történetünk közössé vált. Közös történetet írtunk, ami csak a miénk. Munkával, sok-sok küszködéssel, csalódással és szívbeli örömmel, ragyogó sikerekkel, és hála istennek humorral is. Eközben átéltük, hogy együtt élni nem mindig könnyű, de érdemes. A történet közös, de mindannyian másképpen olvassuk. Máshogy olvastuk, amikor történt, máshogy olvassuk most, és máshogy fogjuk olvasni néhány év múlva. Odaadtunk mindent, s ti befogadtatok mindent, amit be tudtatok. Lehetett volna többet? Csinálhattunk volna többet mi, tanárok és ti, diákok? Talán. Mégis úgy gondolom, hogy a többség jól dolgozott. Néhányan kiválóan, mindannyiunk számára példamutatóan. Tehettünk volna többet is? Ezen már kár töprengeni. A múlt már elesett, a történet véget ért. Új történetbe kezdtek, új szereplőkkel, új távlatokkal, új lehetőségekkel. A közös történetünk azonban megmarad, ami utat mutat a jövőhöz – mondta az aligazgató, aki Ady Endre szavaival búcsúzott a diákoktól: – Nem kívánom senkitől, hogy csodás dolgot tegyen, de joggal elvárom mindenkitől, hogy mindig ember legyen!