Jókai Mór két korai remekművében, az Egy magyar nábobban (1854) és párjában, a Kárpáthy Zoltánban (1854) is találkozunk néhány orvos hőssel, akik azonban nem sokat segítenek betegeiken. Orvos van jelen (az első említett regényben) Kárpáthy Zoltán születésénél, akinek nemcsak az örömhírt, hanem az ifjú kismama halálának fenyegető közelgését is a boldog apa tudtára kell adnia.
Öröm és fájdalom egyszerre zúduló súlyára nincs gyógyszer. Hiszen Mayer Fanny családi hátteréről és hajdani kitettségéről az állandó testi-lelki-erkölcsi fenyegetettségnek az orvos nem tehet. Mint ahogy nem az orvos tehet fiatalasszony-életének érzelmi kríziséről, korai hervadásáról sem. Hasonlóképpen, egyetlen orvos sem képes meggyógyítani Kőcserepy Vilmát (a második említett regényben), a gátlástalanul feltörekvő, dúsgazdaggá lett tanácsos úrnak, Keocherepynek (a tanácsos úr így szerette írni a nevét, Jókai pedig remekel a beszélő nevekkel is) rideg szeretetlenségben nevelt leányát. Mint ahogy egyetlen orvos sem használ az Egy magyar nábob „óta” már kivénhedt, „ütött-kopott”, nagyothalló és vérbajos Kárpáthy Abellinónak. A megöregedett, de meg nem bölcsült (az élet lehetséges értelmét meg nem találó?), léha és haszontalan életű unokaöcs saját nagybátyja ellen indított perét Maszlaczky ügyvéd húzza-halasztja tizenkét éve, megromlott egészségét pedig Mauz doktor kezeli sikertelenül. Az egyik „pénzért hazudó, pört vesztő, szemfényvesztő zugprókátor”, a másik „méregkeverő, mirigyfőző borbélylegény”. E két, őt nyúzó gazember elől Abellino végül Graefenbergbe menekül Priessnitz mesterhez, hidegvíz-kúrára.
A magyar Lady Macbeth
A reformkort idéző regénypárban ugyanakkor találunk egy mindkét cselekményen végighúzódó finom, jobbító-gyógyító varázsszálat. A felemelkedés, a jóvátétel és az újjászületés motívumai kísérik mind a züllött gondatlanságból ocsúdó, idősen felelős családfővé érő Kárpáthy János, mind a nagyvilági tétlen életunalmat cselekvő, életigenlő hazafiságra felcserélő Szentirmay Rudolf történetét. A Kárpáthy Zoltánban már a „felütés” ünnepet és győzelmet sugall: a pesti Nemzeti Színház 1837. augusztus 22-i megnyitójáról szól. Ezt ugyanakkor pár fejezettel később az 1838-as tavaszi árvíz borzasztó, ám roppant izgalmas és hiteles bemutatása követi. A jó és rossz ütközeteit Jókai úgy jeleníti meg, hogy a gonoszság (következményes) kísérőelemei általában betegség és halál, és ezzel szemben bontakozik ki az egyének és közösségek küzdelme, amely olykor gyógyulást, megújhodást, új életet is eredményez.
A betegséget sokszor a legártatlanabb szereplőknek kell elviselniük. A fiatal Kőcserepy Vilma anyja ridegségén túl apjának Kárpáthy Zoltán ellen indított perébe, a Kárpáthy-kastély elfoglalásába és az általa reménytelenül szeretett Zoltánt fenyegető veszedelmekbe betegedik bele. És amikor már semmi nem segíthet a halálba sorvadó leányon, akkor a kőkeményen feltörekvő édesapa ráébred saját elmulasztott igazi felelősségére, a helyrehozhatatlan családi bajra. Egy pillanat alatt lemond a Kárpáthy-vagyonról. Döntését Vilma orvosával közli először, hiszen ezzel lánya életét szeretné megmenteni. Szándékával azonban elkésik… Kőcserephyné, mint egy magyar Lady Macbeth, az el nem hallgattatható lelkiismeret vádjaitól és szívtelen, számító életétől, egyetlen lánya halálba sorvadásától megtébolyodik. Izzó drámai jelenet az, amelyben Kőcserephy közölni készül feleségével abbéli elhatározását, hogy mindent visszaad Zoltánnak, hátha Vilma ettől meggyógyul. Eveline rögeszméjébe mélyedve fel sem fogja, amit férje mond. Megszállottan csak ismételgeti magában, hogy
„mindenki két különböző embert foglal magában, a szív és az ész emberét.
– Irgalmas isten – suttogá a férj, megfogva az orvos kezét, midőn lassan eltávoztak a szobából –, ez a nő még meg talál tébolyodni!
– Talán már nem – mondá az orvos.”
Az árvízi hajós
A Kárpáthy Zoltán tizedik fejezete az 1838-as pesti árvíz plasztikus és drámai krónikája. Jókai a megsemmisítő pusztulással, a természet elemi erejével és az emberi kicsinyességgel szembeszálló bátorság, kitartás, önzetlenség és hősiesség „mérkőzését” jeleníti meg. A tizenegyedik fejezetben, az árvízi hajós, Wesselényi felidézése után Nagycenk grófját, a betegen fekvő Széchenyit láthatjuk, amint a pusztulás hírére egy pillanat alatt meggyógyul, hogy a hazát a kétségbeesésből feltámassza:
„És íme! A rémséges hírre, melytől megbetegült az egész ország, ez az egy beteg férfi meggyógyulva kelt föl ágyából. Ily hír vétele után neki nem volt szabad betegen feküdni többé! Nem! Ha halva lett volna, még a sírban sem leendett szabad feküdnie; feltámadt volna onnan, hogy a teremtő jelszót eldörögje: »Pest nem veszett el, Pest felviruland új jóléttel, új örömmel!«
És a jelszó visszahangzott minden szívben, a csüggedést, a bánatot áldozat és tetterő követte; milliók gyűltek össze a nagyok és kicsinyek áldozataiból, hogy ha elveszett, ami kedves volt, támadjon helyette még kedvesebb, és az ékes, ifjú város lett még szebb és gazdagabb, mint volt egykor, népe újra megszaporodott, jólét és áldás takarta el a nyomor és veszteség emlékeit, miként földből emelkedő paloták sorai eltakarták a siralmas romhalmokat, s meglátszott a boldog földön isten jobb keze.
Oly csodás feltámadása nem volt még földi halottnak soha, minő Magyarhon fővárosáé. […]
Aki önmagát újrateremteni képes, az halhatatlan.”
Sarkantyús doktor a kolerajárványban
A Szomorú napokban (1856) Jókai az 1831-es koleralázadásnak állít emléket. Ez a Galíciából érkezett, rengeteg áldozatot szedő kolerajárvány oltotta ki Kazinczy Ferenc életét, a fertőzéssel szembeni (hatástalan) védekezés megbízottja („kolerabiztos”) a fiatal Kossuth Lajos volt, és a járvány miatt kitörő zavargások elfojtását az osztrák kormány Eötvös Ignácra, az író Eötvös József apjára bízta. Még egy irodalmi vonatkozását említsük meg ennek a hírhedt járványnak: a koleralázadásban való részvétel hamis vádjával tiltották el az orvosi egyetemtől azt a Vajda Pétert, aki az 1830-as évek végétől a magyar Shakespeare-honosításban vállalt döntő szerepet. Vajda Péter jobbágysorból származott, de európai műveltségre tett szert, több nyelven beszélt, verseket és prózát is írt. A szarvasi evangélikus gimnázium filozófiatanára volt, Novalist és Defoe-t is fordított. S mialatt etika tankönyvéért csúnyán perbe fogták, miközben észlelte magán az akkoriban gyógyíthatatlan tüdőbetegség tüneteit, Egressy Gábor felhívására már az angol eredetiből és drámai jambusokban gyors egymásutánban lefordította a Lear királyt, a Hamletet, az Othellót és a III. Richárdot.
A Szomorú napokban Jókai azt beszéli el, hogy a Felvidéken a járvány elleni védekezésül bizmutport szórtak a kutakba, mire a parasztok azt hitték, hogy a kirendelt hatóságok megmérgezik a kútjaikat. Jókai már-már tényirodalomnak nevezhető művében Sarkantyús doktor egymaga áll a járvány okozta győzhetetlen gondok küzdőterén. Ő magyarázza el a méltatlankodó embereknek, hogy mi is történt, majd lenyel egy marék bizmutport, hogy lássák, nem hal meg tőle. Ugyanakkor iszonyattal gondol a járvány lehetséges lefolyására, a sok bekövetkezendő halálra, mert tudja, hogy a „keneny” (nyelvújításkori szó a bizmutra, e különösen hosszú felezőidejű félfémásványra, amelyet kontrasztanyagnak, enyhe fertőtlenítőszernek és többféle ipari célra is használnak) nem véd meg a kolerától…
A keserű könyv
A borúlátó (szinte dokumentarista-realista) Rab Rábyban (1879) a főhőst, az igazság megszállott bajnokát, II. József hívét a vármegye „érdekeinek a védelmében” jogtalanul bebörtönzik, különféle módszerekkel igyekeznek elhallgattatni – méreggel is próbálkoznak. Ráby Mátyást hű szolgája előbb tejjel itatja, majd tolluval csiklandozza a torkát, hiába. Orvosért szalad, de sem a vármegye doktora, sem a pesti orvos nem vállalkozik szembeszállni a vármegye főembereinek érdekeivel. „Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett”, akkor kopogtatott be a szenvedő beteghez a pilisi járás sebészorvosa, Moltzer János. „Szigorúan titokban, mert a megye urai elüldözik a környékről, ha tudomást szereznek róla.” Ráby tíz hét alatt gyógyult fel a mérgezésből. S mire végre kiszabadul, addigra a hivatásának és az igazságosságnak élő Moltzer doktort már rég kiüldözték az országból. E kiüldözés előzménye, hogy amikor Ráby fő elítélőjét, Janosicsot elbocsátják hivatalából, és Ráby szabadon bocsátását elrendelik, Janosics a sokktól szörnyethal. Odarendelik az oly biztos kézzel operáló sebészdoktort, Moltzert, aki ezúttal nem tud segíteni… Jókai Rab Rábyja keserű könyv, keserű orvosság az olvasónak, aki még hazában gondolkodik. A haza „talán szét fogja törni kínzói bilincseit, és szabad lesz! Csak akarat, bátorság és testvéri egyetértés kell hozzá”. Bátorság és testvéri egyetértés sürgősen időszerű kezelési módszerek ma is.
Orvos a főhőse a Nincsen ördög című Jókai-regénynek (1891). A regény keletkezési körülményei rendkívüliek: az özvegyen maradt író egyszer Párizs felé vonatozott, amikor vasúti szerencsétlenség történt. Jókainak nem esett baja. Megúszta, mint pár évvel korábban a vele sokban rokon angol írótárs, Charles Dickens. Jókai a balesetből kimenekített egy kisfiút, akinek az édesapja aztán hálából elmesélte a maga élettörténetét. Ez a történet szolgált forrásul a Nincsen ördög Dumány Kornéljának megrajzolásához, legalábbis a regény kerettörténete szerint.
Borbély, felcser?
Dumány (du Money: pénzbéli) Kornél elszegényedett nemesi család sarjaként orvos szeretne lenni. Amikor apja megtudja, kétségbeesik, főbe akarja magát lőni. „Micsoda? Borbély, felcser? […] Doktor?” Kornél mégis orvosnak tanulhat, mivel nagybátyja támogatja. A Bécsben végzett orvost aztán a nagybácsi hazahívja. Otthon az ifjú doktort választási korteskedésre, „politikai emberevésre” akarja rávenni egy gróf és három hölgy. A fiatal orvos próbál ellenállni. Az egyik „hiszékeny” grófnővel vitatkozva, így beszél:
„Grófnő! Én orvos vagyok. Nem ismerek olyan testi, vagy lelki bajt, aminek valami oka nincsen. Vannak miasmák, spórák, bacillusok, van suggestio, öröklött baj, képzelt betegség; vannak ragályok, infectiok s azoknak ellenszerei; vaccinatiok, desinfectiok, prophylaxis, de láthatatlan szellemek, akit ördög névvel tisztelünk, mindezekhez semmi köze. Vannak emberek, akik rosszat tesznek; de azoknak gonoszságait vagy a koponya abnormis növése magyarázza ki, vagy valami önérdek, vágy, szerelemféltés, bosszú képezi az alapját annak a rossz tettnek, amit elkövetnek, de nem az ördög incselkedése.”
Kornél a nagy vitatkozásban úgy jár, hogy a hölgyek egyikét feleségül veszi. Csak a menyegző után tudja meg, hogy felesége a gróftól terhes. Az ifjú pár Párizsba utazik. III. Napóleon éppen a poroszokkal háborúzik. Dumány Kornél jelentkezik a Vöröskeresztbe, ahol kitüntetik. A franciák veresége után Brüsszelbe utazik, ahol tőzsdézni kezd sikeresen, majd kivándorol Amerikába. Ott Ezüstkirályként (Silver King néven) ünneplik a hajdani orvos vagyonát…
Öreg ember nem vén ember
Kórral és orvosokkal bőven találkozunk az Öreg ember nem vén ember. Képzelt regény négy részben (1900) című kései Jókai-regényben is, ahol a szerző kesernyésen idegborzongató öniróniával jeleníti meg, talán saját öregkori meggondolatlan második házasságának hatására, az elbeszélő és egyben főhős rémséges kalandjait négyféle fantáziakivetítésben. Az egyes szám első személyben elbeszélt négy történet „elmegyógyászati naplónak, paranoid kórrajznak, illetve gerontológiai tanulmánynak is beillik”, állapítja meg Szállási Árpád. Jókai már tizenegy éve özvegyen élt, amikor 1897-ben megismerte Nagy (Grósz) Bellát, a szegény fiatal színésznövendéket, aki beállított a nagy íróhoz, elszavalta a Tetemrehívást, és támogatást kért a maga színészi pályájához. A hamar kibontakozó vonzalmat próbálták megakadályozni a Jókai-örökségre már rég jogot formált rokonok, Jókai 1899 szeptemberében mégis elvette a fiatal színésznőt, aki az együttélésbe magával hozta felmenőit és oldalági családtagjait is… Házasságáról fizetett megfigyelők jelentettek fogadott leányának, Feszty Árpádnénak. A botrányos közhangulat és a bizonyára nem túl könnyű új élethelyzet ellenére Jókai töretlenül írt, alkotott tovább, de keserűen emlékezett: „A fölött tanácskoznak, hogy lehetne engem az utolsó órában erőhatalommal elszakítani a menyasszonyomtól s mint őrültet, a bolondok házába csukatni?” (Hasonló közfelháborodást okozott Prielle Kornélia kései szerelme is akkortájt.) Mindenesetre, az Öreg ember nem vén ember tele van fanyar öniróniával, életrajzi vonatkozásokkal és groteszk társadalomkritikával.
A Coronilla címet viselő „második képzelt” regényrészben a tekintélynek és megbecsülésnek örvendő közéleti szereplő, az idős főhős párbajra készül ifjú felesége volt férjével – egy halottal. A párbajból „kényszerzubbony, dörzsöltetés, villanyoztatás és zuhanyoztatás” lesz. A szerencsétlen idős férjet orvosa a tébolydába utalja, de a paralysis progressiva („P.P.”) diagnózis után protekciósan „az előkelőbb Neurasthéniát” hagyja jóvá…
A Gyász-orgiák című harmadik részben a narrátor-főhős a Ferenc József (ma Szabadság) híd alatt egy életunt, öngyilkos lányokat felgyógyító mentőállomást építettet és működtet a Duna közepében egy Tisza nevű szigetre… Ide menekítik Zentay Diadalma kisasszonyt is, akit sokféleképpen kezelnek: mesterségesen lélegeztetik, katétereken át borszeszt vezetnek a gyomrába, fehér hunyorból nyert tüsszentőport áramoltatnak az orrlukaiba. A felélesztett betegeket alkoholkúrával bírják szóra… A (jövőbe látó?) rémálom folytatódik. Kiderül, hogy Diadalma kisasszony azért akart véget vetni az életének, mert szerelmének, Kiss Miklósnak egy amerikai párbaj eredményeképpen Amerikába kellett örökre távoznia. És ez a Miklós ott az óceánon túl sikeres fogorvos lett Kissmi Clos (Csókolj meg, Kolozs) néven. Jókai tovább szövi a groteszk víziót: Miklós doktor röntgengépet is használ, néger fiatalok fogait ülteti át idős fehér emberek ínyébe… S mit ad szerzőnk fantáziája, a hírneves fogorvos egyszer csak hazatér, beugrik a Dunába, ahol összetalálkozik egykori szerelmével. A kétségbeesés, az életundor most már a Diadalmába habarodott idős elbeszélőt kezdi gyötörni olyannyira, hogy a boldogtalan álmában átéli saját koponyalékelését!
A negyedik kisregényben az idős festő tanítványait segíti művészetük kibontakoztatásában. Így tesz Esztával is, a fiatal, szerény származású lánnyal, aki a művészi pályát és egyik tanítványtársa udvarlását mellőzve magasabbra tör, s jól megy férjhez, de hamarosan tönkremenve, egy koponyalékelésnek áldozatul esve, kisemmizve visszatér tanárához, hogy az lelkesen újra felkarolja. Az öreg tanár megtesz minden tőle telhetőt, végül öregsége tudatát félrevetve feleségül veszi szíve Stelláját. De a „vénség sömöre csak pótboldogságokat” engedélyez az öregnek, kényelmes utazást, fényes társasági életet, magányos nyugalmat… Ekkor felbukkan Bandi, a másik régi tanítvány, és el-visszaszereti Stellát-Esztát az öregedő, hipochondriában és féltékenységben szenvedő mestertől.
Tudományos érdeklődéssel, végtelen képzelőerővel, az egész világot kedvesen és kíváncsian vallató meseírói kedéllyel, sugárzó humorral, „öreges megértéssel, örökfiatal magasbavágyódással” „ma is ott ül a betegek ágya mellett, és szívesen dől a gyötrődő székének karjára: a jóbarát Jókai” (Szerb Antal).
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
