2021. október 26., kedd

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Grünwald úrnak leharapta egy megvadult keresztény és antiszemita (bár ez nem biztos) kakas az orrát. Az ügy mély részvétet váltott ki Burkusfalva lakóiból, olyannyira, hogy még Dag Hammarskjöld, az ENSZ akkori főtitkra is részvéttárviratot küldött Grünwald Jakab volt bútorkereskedő (jelenleg kivándorlólistán türelmetlenkedő egyén) címére a Kossuth Lajos utca 107-be, és erőteljesen követelte a bűnösök elszámoltatását. 

Friedler Samu sírásó volt ugyancsak Burkus Cityben. Egyben megátalkodott kommunistaként tartották számon, amit nem lehet neki hibájául felróni, ui. meggyőződése osztály- és társadalmi helyzetéből fakadt. (Mint rózsa a bimbóból.) Ezért csak röviden a kapitalizmus sírásójának nevezték, de ehhez, uraim, ismerni kellett a Kommunista kiáltványt legalább átabotában, átlósan, hogy a kifejezés eredetére rájöjjünk. Márpedig ennek ismerete attól függött, ha járt-e valaki önként vagy kényszerből (ennek firtatását – javasolom – hagyjuk a korszak esztétáira és tudatellenőreire) egyéves pártiskolába, amelyet sokan mások mellett éppen Grünwald elvtárs/úr sógornője, Harmatos Ilonka vezetett példás szigorral és részrehajlásmentesen.

Milotai (azelőtt Mittelhaus) Bercinek volt egy oldalkocsis motorja, amit a németek elkoboztak, de a háború után megpillantotta München egyik főutcáján, és lelökte róla hatalmas erővel a négygyermekes német gyári dolgozót, aki újjáépíteni sietett a Frankfurter Platzra, annak a motorbiciklinek a nyergében száguldott haza Burkusfalvára. Mondják, a német azóta is ott áll megkövülten az utca közepén, nem tudja, mi okon rabolhatta el egy volt heftling a frissiben vásárolt Zündappját.

Mind közül azonban Jodocus Badius szerencséje bírt a legnagyobb becsértékkel. Nyugodtan eltekinthetünk a fentebb előszámlált polgároktól, javasolom, tekintsük át J. B. életrajzolatát.

Jodocus Badius pedig ténylegesen Burkusfalván bírt állandó lakhellyel, de személyét és elméjét, kebeléről nem is beszélve, valamilyen okból nem nyűgözte le teljesen a beálló új rendszer, amely az egyenlőség hirdetésének igyekezetében gyakran kifulladt, erős köhögése következtében százakat idegenített el az új elvektől, de leginkább a nyomában fellépő gyakorlattól; maga is beadta a rendőrségre kivándorlási szándéknyilatkozatát és az ehhez csatolt űrlapnyi fényképes kérvényét, és hallj csudát, nagyon hamar – viszonylag gyorsan –, hat hónap alatt megkapta útlevelét, éppen azokban a hónapokban, amikor a Burkusfalvától elidegenedni szándékozók előtt bezárultak a kilépés lehetőségei, szóval beállt a generál menőpauza, miként anyám mondta. 

Hajóra Brindisiben szállt, odáig vonattal utazott lelakatolt vagonban, nem olyanban, mint négy évvel korábban, és ezúttal szabad akaratából, hogy ne szállhasson le egy rövid csevejre sem Pesten, pláné Bécsben vagy Rómában, ugyanis az ilyeneknek minden háborús veszteség ellenére mindenhol akadtak rokonaik, ezt nagyon is jól tudták a Városbíró utcában a biztonsági szervek szervezői, éppen ezért indították útnak a szerencsés kikívánkozókat a leggyorsabban és fájdalommentesen (?) a nemzetközi schnellzuggal. A hajóút kellemes volt, gyengéden fújt a májusi szellő az Adria felett, és a haifai kikötőben már várta őt unokabátyja, Semper Imre volt könyvkiadó és a Ritz fürdő egykori bérlője.

Harmatos Ilonka elvtársnő pedig megmondta, hogy Jodocus Badius, elvtársak, odaát boldogtalan lesz. Nagyon is sajnálni fogja az elveszett boldogságot, amit pedig Burkusfalva és a gyár mindig is bőven kínált számára, akárcsak sorstársainak, kivéve azt a rövid időszakot, amikor a terror elszabadult és a munkásosztály nem tudott kellően érvényt szerezni határozott tiltakozásának. Mert Jodocus önfejűen úgy döntött, hogy nem kér a dolgozók államából, hatalmából. Nem kíván részese lenni az új világ felépítésének. Visszakívánkozott az imperializmus mocsarába. 

Ennél a kifejezésnél egy percig habozni látszott, ha ez a helyes kifejezés, ugyanis éppen ezekben az években fedezték fel a közüzemek munkás-mérnökei és munkás-technikusai, hogy a Burkusfalvát övező mocsarak rengeteg metángázt eregetnek derűs felelőtlenséggel a levegőbe, amit pedig Hersch Lipót elvtárs vezetésével sikeresen sikerült lecsapolni. Ezzel óriási megtakarítást értek el, ugyanis egy ügyes szerkezet segítségével, amelyet Hersch elvtárs még Németországban látott, mikor ott tanult a lipcsei műszaki főiskolán, felfogta, tartályokba zárta, és Burkusfalva valamennyi működő autóbuszát (vagy buszját?) – három, mások szerint négy db járművet – átalakítottak gázüzeművé, megspórolva ezzel naponta több mint 195,57 liter üzemanyagot. Ezért H. Ilonka kijavította magát a kapitalizmus fertőjére, és nyomba arra gondolt – utóbb elhesegette magától a kísértést –, hogy gyermekeinek milyen pompás lenne egy jókora marhafartőből ínycsiklandó húslevest főzni, de hol vannak már azok az idők?  A húst a koreai partizánoknak kell küldeni, hogy legyőzzék a 38. szélességi foktól délre acsarkodó amerikai bábkormány hadait.

Jodocus elvtárs boldogtalan lesz, ezt garantálom, sőt akármibe lefogadom. Az utolsó szót, a „lefogadom”-ot azonban feljegyezte, elméjébe elraktározta, alkalomadtán előhúzta (alkalom pedig gyakran kínálkozott, ugyanis a pártaktíva sűrűn ülésezett minden elképzelhető helyiségben és időpontban), sőt jól alkalmazta Halmágyi elvtárs, a pártkollégium kitűnő hallásnak örvendő tagja, aki ezért négyszemközt megrótta Ilonka elvtársnőt, mondván, mi, kommunisták nem fogadunk, nem játszunk szerencsejátékokat, nem tékozoljuk erőinket efféle ostoba és elvtelen kispolgári haszontalanságokra, ámbátor a párt nagyon helyesen úgy döntött, hogy malasztként a lottót meghagyja a tömegeknek.

Jodocus Badius elvtárs korábban különösebb előképzettség nélkül (épp csak elvégezte a gimnáziumot, és apjának segített Csont Samu konzervgyárában) a Marcel Cachin nyúl- és vasműben dolgozott betanított esztergályosként, az idősebb munkások megsúgták neki, hogy nem kell repeszteni, elég a normát majdnem teljesíteni, meghúzódni, nem ugrálni, pláné dörgölőzni, egyszóval csöndben kell átvészelni a nagypofájúakat. Ha ezt tudta volna Marcel Cachin vagy Encsel Mór, Lázár Ödön, Simó Géza vagy Bernát Andor bácsi... De nem tudta, mert el voltak foglalva vértanúságukat követően azzal, hogy különféle üzemeket neveztek el róluk, el kellett feledtetni az előző tulajdonosokat, akiket egyetlen kora nyári kardcsapással megfosztottak tulajdonuktól, és a füstös gyáraik a szocialista termelés fellegvárai lettek. Hát ez az, mondta Horvay gyógyszerész, Burkusfalva egyetlen kinevezett, de szabadlábon hagyott reakciósa: az elvtársak a fellegekben járnak, és befizetne arra, amikor mind csóré seggel a cimentre huppannak.

Ahogy vesszük, volt már dolga biztonságiakkal. Csont Samu uborka- és marhahúsfeldolgozóját egyszer csak – ámde várhatóan – hadiüzemmé nyilvánították, és akkor a megbízhatatlanokat, őket, Schimmelsohn Tibiéket, Léb bácsit az utcára rakták. Aztán jöttek a csendőrök, a többit meg tudjátok.

A haifai kikötőből Jodocus Badius útja a szohnuthoz vezetett, ez volt ui. a bevándorlók, hazaérkezők, hivatalosan alijjázók boldogításának hivatala, ahol munkát ajánlottak neki rövid nyelviskola után. Szóban hamar boldogult, de helyesen írni élete végéig sem tanult meg, és rendszeresen az Új Keletet olvasta, Rosh Pinába került, ahol a közlekedésrendészet forgalomirányítónak képezte át. Figyelnie kellett a tevekaravánokra, beduinokra, buszokra és autókra, a katonai konvojoknak mindig előnyt kellett biztosítani, összehaverkodott a sofőrökkel, és pénteken, a sábesz beálltáig sokszor itták a híg sört, amivel a szubtrópusi körülmények között meg kellett elégedniük. Ez van és ezt kell szeretni, kockáztatta meg a Burkusfalván közkeletű viccet, amely egyenlőségjelet tett a rendszer, az új világ és a feleség közé. Itt nagy sikere volt, hiszen nem ismerték a jemeniek és a szabrék. Azok egyáltalán nem ismertek semmilyen viccet. Hülyeségeken röhögtek és boldogak voltak. Hiába, az európai kultúra, gondolta fölényesen, és azon kesergett, hogy ezt a szép egyenruhát senki sem látja otthon a Marcel Cachinben. Fényképet nem küldött, tartott attól, hogy az izraeli biztonsági szolgálat úgyis ellenőrzi a postáját, és kiemelné, hadititkok kifecsegéséért még bíróság elé állítanák. Mondták, hogy itt demokrácia és szabadság van, jóval igazibb, mint ahonnan szalajtották, de egy év után abban éppen úgy kételkedett, mint odahaza. Eszébe jutottak az öreg melósok jó tanácsai, amelyek itt sem veszíthették érvényüket. Hiszen emberek és hivatalok, államok és hekusok nem nagyon különböznek egymástól békeidőben... 

Kokos Rudi, a kirúgott főcsatornamester, a gyári melósok élcsahosa majd megszakadt a röhögéstől, amikor elolvata Jodocus levelét. Még hogy rendőr, érted, zsaru, a Jodi gyerek, és ráadásul hol! Rosh Pinában. Talán már kupit is nyitott. Még hogy boldogtalan?!! Ez aztán a szerencse, apám. Piros Punciban ő a góré...

Ez aztán így ment át Burkusfalva tudatába, amelyet akkor már teljesen betemetett az egyetemes és országos boldogság. Igaz, hogy Harmatos elvtársnőről az éppen aktuális Halmágyi elvtársak társasága kiderítette, hogy az apja az ortodox hitközség titkára volt, Grünwald Jakab meghalt, mielőtt kijuthatott volna sógorához, akire 1000 dollárt bízott, hogy csempéssze ki, és aztán a sógor abból vett egy szilvaízgyártó gépsort, és kőgazdag lett Montevideóban. Friedler Samu mozit nyitott, és az utcára kiállva invitálta be a járókelőket a koreai művészfilmekre és a Moszfilm sarlót és kalapácsot tartó párosához párosával. Végül beadta, államosították a mozit, és ma biliárdteremként vegetál. Friedler elvtársra a kutya sem emlékszik, a múltkor is végigkérdeztem mindenkit, akiről feltételeztem, hogy ismerték, senki sem emlékezett a személynevére. Keresztnevet mégsem mondhattam, bármennyire elkötelezett sírásó is volt.

Jodocus Badius példásan szolgálta a közlekedést napsütésben, homokviharban, hamszinkor és pészah hajnalán, kiválóan irányított, többször dicséretet kapott napiparancsban, egyszer meg Rosh Hashanára egy láda valódi jonatánalmát, ami olyan ritkaság volt akkoriban arrafelé, mint idehaza ugyanakkor az egyládányi narancs. Vagy akár két darab is a pult alól. Átlagosan, de tartósan (öntudatlanul végeredményben) boldog volt Harmatos elvtársnő jóslata ellenére; gyermekei, ha születtek, mind egyetemet végeztek, mérnökök és belgyógyászok, valamint magas rangú tisztek lettek. Fejesek, dicsekedett volna mosolyogva, lelkesen, ha el nem üti egy katonai jármű, amelyet egy részeg sofőr vezetett. Véletlenül egyszerre érkeztek az országba Brindisiből, egyazon hajón. De nem ismerhették egymást, mert a sofőr mindvégig rosszul volt a hajóúton, a korlátot támasztotta naphossza, és rengeteget rókázott az azúrkék Adriába.