Jerevántól Karabahig
2013-11-15 13:52:51
- Kaáli Nagy Botond
Hiába teltek el hosszú évszázadok azóta, hogy az erdélyi magyar örmények ősei elhagyták az ezeregy tornyú Ani városát, a hely és az őshaza mindmáig lankadatlan érdeklődést vált ki az itt élők sorából.
Hiába teltek el hosszú évszázadok azóta, hogy az erdélyi magyar örmények ősei elhagyták az ezeregy tornyú Ani városát, a hely és az őshaza mindmáig lankadatlan érdeklődést vált ki az itt élők sorából. Közhírré tétetett, hogy Borbély Katalin Jerevántól Karabahig tart élménybeszámolót nyári utazásáról. Az előadásra szerda délután került sor a Bernády Ház földszinti termeiben, amelyekben ülőhelyet már nem talált, aki pontosan érkezett: a pótszékeket és az előtérből becsempészett padokat is elfoglalta a teljes telt házas közönség, amely a hárfajátékkal kezdődő estre érkezett.
A Marosvásárhelyi Örmény-Magyar Egyesület által szervezett estet Nagy Attila alelnök vezette fel és hívta a színpadra Nagy Orsolyát, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum diákját, számos hárfaverseny nyertesét, Nagy Emese hárfaművésznő tanítványát, aki Jean Baptiste Cardon f-moll szonátáját, Hasselmans La Source, valamint Bartók Béla Este a székelyeknél című műveinek hárfaátiratát játszotta nagy sikerrel.
Ezt követte Borbély Katalin vetített képes előadása. Mint azt az élménybeszámoló során hallottuk, az előadó több hetet töltött a nyáron Örményországban és Hegyi-Karabahban.
– Nagy feladat volt a több száz fotót és a hozzájuk tartozó élményeket egy húszpercnyi előadásban összesűríteni, ezért inkább érzelmileg közelítem meg a témát. Egy percig sem éreztem magam idegennek Örményországban, igaz, ez a helyiek vendégszeretete mellett az idegenvezetőmnek, az ott élő fiamnak is köszönhető, aki egy élő lexikon. A képek vetítését Ani városával, az erdélyi örmények legfájóbb pontjával kezdem. Az egykori ezeregy templom váro-sából ma már csak egy körülbelül tíz templomból álló romváros maradt. Mivel az örmény–török határterületen fekszik, külön kegy bejutni oda. Rengeteg engedély kell hozzá, de nekünk sikerült. A még menthető épületeket többször megpróbálták restaurálni, de ez számunkra nem öröm. A törökök különlegesen értelmezik a restaurálás fogalmát, és igyekeznek az épületeket úgy megmenteni, hogy a beavatkozásokkal eltüntessék azok örmény múltját. Nemigen törekednek arra, hogy a történelmi múltat ápolják, éppen ellenkezőleg, mindent el kívánnak törölni, ami az örménységről beszél. Karabahot is bejárhattam. Az örmény fennhatóság alatt álló, de hivatalosan Azerbajdzsán részét képező, vitatott státusú ország helyzete is szívügyünk. Érdekes, hogy ott tiszteletben tartják a török építészeti emlékeket, láttam műemlékké nyilvánított mecsetet. A háború nyomai mindmáig látszanak, sok a szétlőtt ház. Nagy élmény volt a főváros, Sztepanakert napipiaca, ahol számos helyi kulináris specialitást vásárolhattunk, roskadoztak a polcok a fűszerektől, aszalt gyümölcsöktől. Karabah hegyvidék, a táj gyönyörű, és lenyűgözőek az örmény kolostorok. Nehezen megközelíthető helyekre épültek, de így is sok helyen füstösen, megrongálva, megcsúfítva állanak. Előfordult, hogy az azeriek állataikkal együtt beléjük költöztek, bennük laktak és bennük végezték szükségüket is. Teljesen tiszteletlenül, tekintet nélkül arra, hogy egy-egy több száz éves templomról van szó. Jártunk Agdam szellemvárosában, amelyet 1993-ban bombáztak le a karabahi örmény fegyveres erők, láttunk tankra figyelmeztető közlekedési táblákat, és megtapasztalhattuk az igazi karabahi vendégszeretetet, amikor a lerobbant autónk után érkező szállítót vártuk, és fügével, friss vízzel kínált minket egy ismeretlen a romvárosban épített kunyhójában – hallottuk a számos történettel színesített, fényképek sorával illusztrált előadáson a Bernády Házban.
