Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Mindig voltak írók, akik a társadalom legelesettebb világából merítették élményeiket. Gorkij a kóbor mezítlábasok, London a vándorló kalandorok, Tersánszky a cifra nyomorúságosok, Tomcsa a fényes nadrágosok, Bölöni a slibovica mártírjai panoptikumában lett járatos.
Lehet, hogy merészség párhuzamot vonni hőseik között, hiszen semmiben sem hasonlítanak egymáshoz, mégis közeli rokonságban vannak egymással. Gorkij hősei számtalan egyéni sorshordozók, akik élik a maguk kilátástalan életét, amíg meg nem jelenik számukra a reménység aprócska felkínálása, ami végül is tragédiába torkollik. London figurái nyers és irgalmatlan küzdelmet folytatnak a világgal. Ők az emberben rejlő ősi agresszivitás megtestesítői. Tersánszky alakjai humoros, némi apró törvénysértésektől sem visszariadó, de komoly bűnökre képtelen csavargó-lelkek, akik végső soron valamiféle polgári jólétre vágynak. Tomcsa figurái a mindenkori kisebbségi sors lecsúszottjai éppen úgy, mint Bölöni mártírjai.
Mindennek a tovább elemzése az irodalomtörténészek feladata lenne, és nem az enyém. Én mindössze jegyzetként fűztem hozzá egy elhallgatott, valós Gorkij-portré megértéséhez. Mert Gorkij nemcsak egy lentről jött íróóriás, a megalázottak és megkeserítettek prókátora, a szovjet irodalom „díszpolgára”, hanem mindhalálig őszinte, becsületes és bátor ember, aki a moszkvai hatalmasságoknak is meg merte mondani az igazat.
Minden bizonnyal kevesen tudják, hogy Maxim Gorkij 1917-ben egy hosszú cikksorozatot jelentetett meg a Pravdában, amit Révai Budapesten 1920-ban magyar fordításban is megismételt. Gorkij ebben a sorozatban jogos aggodalmát fejti ki a születő szovjet hatalomról, az orosz valóságról, Leninről és társairól. A nagy író és gondolkodó forradalmár már akkor világosan látta, hogy a bolsevik hatalom a maga vezéreivel – akiket nem az embermilliók jobb sorsa, hanem csupán a saját hatalmi ambíciója és világuralomra való törekvése érdekelt és mozgatott – hova vezeti a világot. Íme néhány rövid szemelvény a sorozatból:
1917. november 7., november 10.
Lenint, Trockijt és társaikat már áthatotta a hatalom rothasztó mérge, bizonyítja ezt az ő szégyenletes viselkedésük a szólási és személyes szabadság és mindazon jogok iránt, amelyek diadaláért a demokrácia harcol.
Ezen az úton Lenin és elvtársai helyes dolognak tartják, hogy mindenféle bűnöket elkövethessenek, mint amilyen volt a pétervári mészárlás, Moszkva feldúlása, a szólásszabadság megsemmisítése, az esztelen elfogatások…
… tudni kell, hogy Lenin nem mindenható varázsló, hanem hidegvérű szemfényvesztő, aki nem törődik a proletariátusnak sem becsületével, sem életével.
A leninisták a szocializmus Napóleonjainak képzelik magukat, hazudoznak, szertelenkednek, tönkreteszik Oroszországot – s mindezért tengernyi vérrel fog az orosz nép megfizetni.
Tagadhatatlan, hogy Lenin rendkívüli erejű ember… megvan az a feltétlenül szükséges tulajdonsága is, hogy teljesen híján van az erkölcsnek, és ezért a tömegekkel szemben teljesen nagyúri kíméletlenséggel viseltetik.
Lenin „vezér” és – orosz úr, nem minden híjával a kimúlt nagyúri osztály némely lelki tulajdonságainak, ugyanazért jogot tart rá, hogy az orosz néppel olyan kegyetlen kísérletezést tegyen, amely már előre sikertelennek mutatkozik… Ez az elkerülhetetlen tragédia nem zavarja Lenint, a dogmák rabját, sem az ő követőit, akik viszont az ő rabjai. A szövevényes életet Lenin nem ismeri, nem ismeri a néptömegeket, mert nem él a nép közt, de – könyvekből megtanulta azt, hogy mivel lehet a tömegeket felkavarni, ösztöneiket mentől könnyebben fellobogtatni. Lehet-e minden adott körülmények közt – ebből az ércből szocialista államot önteni? Úgy látszik, hogy nem; de hát miért ne próbáljuk meg? Mit kockáztat Lenin, ha a próba nem sikerül?
1917. november 12.
Most már azzal vádolnak engem, hogy miután húsz esztendeig szolgáltam a demokrácia ügyét, levetettem álarcomat és elárultam a népet.
A bolsevik uraknak joguk van úgy ítélni meg viselkedésemet, amint az nekik tetszik, de figyelmeztetem ezeket az urakat, hogy engem az orosz nép kiváló tulajdonságai sohasem vakítottak el, sohasem hajtottam térdet-fejet a demokrácia előtt, s én azt sohasem tartottam olyan szentségnek, amelyet megítélni, megbírálni nem szabad.
1917. november 19.
A Pravda hírlap a következőket írja: „Gorkij a munkásosztály ellenségeinek a nyelvén beszél.”
Ez nem igaz. Én a munkásság értelmesebb részéhez fordulva azt mondom: fanatikus és könnyelmű rajongók olyan reményeket keltve a munkások tömegében, amelyek az adott históriai körülmények közt meg nem valósíthatók, veszedelembe, pusztulásba viszik az orosz proletariátust…
Nem akarom itt felsorolni az esztelen pogromok és fosztogatások tényeit, csak annyit mondok, hogy a huligánok által elkövetett ezen szégyenletességekért a felelősség a proletariátust terheli, amely – mint látszik – a huligánságot magából kiirtani nem bírja.
1917. december 10.
Nemrégiben azzal vádoltak, hogy eladtam magamat a németeknek, most azzal vádolnak, hogy eladtam magamat a kadétoknak, elárulom a munkásosztály ügyét.
Ebben a tekintetben az én véleményem a következő: a népbiztosok tönkreteszik Oroszország munkásosztályát… Nem törődöm vele, hogy minek neveznek engem a kísérletezők és agyrémet hajszolók „kormányának” ilyen megítéléséért, de Oroszország munkásságának sorsával igenis törődöm.
1917. december 24.
Ma Krisztus születésének napja van, születésnapja azon két legnagyobb symbolum egyikének, amelyet az emberiség az igaz és szép felé való törekvésében alkotott.
Krisztus – halhatatlan ideája a könyörületnek és emberségességnek – Prométheusz – mint a régi istenek ellensége első, aki a Sors ellen fellázadt; az emberiség nem szült nagyobbat, mint ez a kettő, mert ők az emberiség vágyainak legfenségesebb megtestesülései.
Ezeket a sorokat Gorkij az 1917-es forradalom viharos napjaiban írta. Látnok volt-e, vagy csupán józanul gondolkodó, igaz ember? Tökéletesen mindegy. Az idők őt igazolták. Lenin a bolsevikok nevében tette, amit tett. Gorkij a mezítlábasok védelmezője maradt örökre.