A játszma nyertese

Roland számára egy maroknyi fehér labdában elfér az egész világ. Naphosszat azt pattogtatja a lakótelepi sétány szélén, szapora fejmozdulatokkal kísérve a gömb érkezését, távolodását. A partnerek folyamatosan cserélődnek, de ő sohasem marad ki a mérkőzésekből, ha van kivel, esőben is játszik. 

– Mikor szeretted meg az asztaliteniszezést? – kérdeztem beszélgetésünk elején.

– Még kiskoromban, négy-öt évesen. Akkoriban, persze, elég „béna” voltam, de a tesómnak volt türelme tanítani. Amikor a haverjaival játszott, azt is megengedte, hogy beszálljak közéjük. Cserébe falaztam neki, ha a barátnőjénél töltötte az éjszakát. Erre akkor volt lehetőség, amikor édesanyánk éjszakás volt a gyárban. Olyankor mindig felhívott este tíz körül, hogy ellenőrizze, rendben van-e minden, ágyban vagyunk-e már. Rendszerint azt hazudtam, hogy a tesóm tanul vagy fogalmazást ír, ne zavarjuk, mert ideges lesz, és annak én iszom meg a levét. Anyu mindig be is vette ezt a szöveget, pedig a tesóm soha nem durváskodott velem. A szüleink válása után mintha ő vette volna át az apaszerepet. 

– Nem féltél egyedül éjszaka?

– De igen, egy kicsit, mivel földszinten lakunk, és a kinti zajok túl közelinek tűntek. Néha azt képzeltem, hogy bemászik hozzám valaki az ablakon. Olyankor mindig elővettem a pingpongütőket, és két kézzel, felváltva ütögettem velük felfelé a labdát. Számoltam, hányszor találom el, mielőtt leesne. Ez rendszerint megnyugtatott, és utána már aludni is tudtam.

– Versenyszerűen sohasem űzted ezt a sportot?

– Többen tanácsolták, de nem vonzott a lehetőség. Úgy éreztem, ha „hivatalossá” tenném, elveszne a varázsa az egésznek. Meg aztán a tesómnál jobb edzőt úgysem találtam volna.

– Mekkora a korkülönbség köztetek?

– Tíz év. Én késői gyerek voltam, apám cseppet sem örült az érkezésemnek. Azt sem akarta, hogy világra jöjjek, emiatt ment tönkre a kapcsolatuk anyámmal, aki viszont határtalanul szeretett, és ezt nap mint nap értésemre is adta. Akkor is kiállt mellettem, amikor a tanító nénim családlátogatásra jött hozzánk, és fél órán keresztül panaszkodott. Későn tanultam meg olvasni, az igaz, és az írással, számolással is sokáig gond volt. Ötödik és hatodik osztályban pótvizsgáznom is kellett románból és matekból, de végül mindig átengedtek a tanárok. Talán mert látták rajtam az igyekezetet. 

– Még iskolába jársz?

– Tavaly végeztem, de nem sikerült az érettségim. Minden tantárgyból megkaptam az ötös fölötti jegyet, csak a matekom lett négyes. Az őszi vizsga eredménye pedig még ennél is gyengébb lett. Anyu akkor nagyon kiakadt, bármennyire igyekezett is leplezni, láttam, hogy szenved. Akkor úgy gondoltam, neki is meg nekem is jobb lenne, ha lelépnék innen. A tesóm évek óta Angliában dolgozik, egy gyorsétteremben felszolgáló. Arra gondoltam, kimegyek hozzá, és megpróbálok a segítségével kezdeni valamit az életemmel. De ő, legnagyobb meglepetésemre, hallani sem akart erről. Azt mondta, ha meglesz az érettségim, intéz nekem is valamilyen állást, de addig csak üljek itthon, és tanuljak. Hideg zuhanyként értek a szavai, meg is haragudtam rá „rendesen”. Aztán szép lassan megértettem, hogy jót akart.

– Hogyan teltek az őszi pótérettségit követő hónapok?

– Lassan, nehezen. Pénzünk nem volt arra, hogy különórára járjak, így kezdetben csak tengtem-lengtem, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Szerettem volna munkát vállalni, de édesanyám lebeszélt róla. Azt mondta, én csak tanuljak, hogy legyen meg az érettségi oklevelem. Végül még tanárt is szerzett nekem, egy gyerekkori barátnőjét, aki ingyen foglalkozott velem. Hetente háromszor mehettem hozzá matekozni, többször is átvettük az egész tananyagot, aztán ráálltunk a feladatokra. Szigorú volt, de kedves, így hamar megbarátkoztam a helyzettel. A korrepetálásért cserébe anyu mindig küldött tőlem valamilyen süteményt, én pedig a heti bevásárlást is elvégeztem a néni helyett – persze az ő pénzéből –, és amikor lejárt az óra, a kutyáját is én vittem le a tömbház elé. Elég jól haladtunk az anyaggal, de április végén a néni nagyon megbetegedett, kórházba került. Így félbemaradtak a különórák. De interneten, a laptopjáról továbbra is küldte nekem a feladatokat, és ha elakadtam, telefonon igazított útba. Az érettségi előtt azzal bátorított, hogy aki úgy tud pingpongozni, mint én, annak meg sem kottyan egy matekvizsga. Azt hiszem, nagyrészt ennek a beszélgetésnek köszönhetem, hogy átmentem. Sajnos, ezt is csak telefonon tudtam neki elmondani, pár hete ugyanis a Magyarországon élő lánya elvitte magához. Úgy egyeztek, hogy – mivel folyamatos ápolásra van szüksége –, ha megszokja a kinti életet, nála marad. 

– Te pedig továbbra is Anglia felé vennéd az irányt?

– Igen, a tesóm már keresi is a munkalehetőségeket. Anyut sajnálom csak itt hagyni, meg a haverokat. De azért nem lépek vissza. Ez most egy olyan labda, amit saját magamnak szerváltam, és így nekem is kell visszaütni.