Játszi futamok halálfélelemre
2023-02-24 13:00:00
- Bölöni Domokos
Játszi futamok halálfélelemre
Játszi futamok halálfélelemre
Ma már másodszor remegett a tömbház.
Kezdek rettegni.
Tegnap egy kissé megbökött, nem vettük komolyan.
Ma az ajtókban izgő kulcscsomók rángatták az időt. Ingásuk mutatja bizonytalan állapotunkat a planétán.
Az idegesség kezet fog a halálfélelemmel.
Ha megérjük a reggelt, tasakos paszulypelyhet vásárolunk a lenti kisboltban, márványfényű füstölt szalonnát sütünk, már este beáztatom a vereshagymát, hogy ne csípjen erősen... Lesz talán cikakáposztánk is; hol az egyiket, hol a másikat esszük hozzá...
Nem volna szabad, nem bizony. Szigorú diétán élünk, hosszabbítanók a napjainkat. Mindent mérünk, testsúlyt, cukorszintet, vérnyomást...
De holnap kirúgunk a hámból.
Na szóval: puliszka, tört fuszulyka, ropogósra sütött szalonnakarikák, cikakáposzta; s kibédi vereshagyma is, ecetesen!...
Mert nem szeretnék elpattanni, hogy még egyszer s utoljára jól ne lakjam úgy, ahogy régebben oly sokszor... Mikor csak egyetlen gyógyszert használtam, azt sem a patikából.
Aztán felőlem jöhet a következő dáridó.
Csak az álbort, a kötelező céklalevet utálom.
De hát azt már a kis herceg rókája is tudta, sajnálta is: hogy a világon semmi sem tökéletes.
*
Jócskán elmúlt a délután, belesiklunk az estébe. Sandán lesem, jön-e az újabb mozgás. Nem merek szólni, a feleségem ijedős. Kasfitolni egyáltalán; a kulcspár tartós nyugalmi helyzete sem tesz derűlátóbbá.
Négy földrengést éltem/éltünk át/túl idáig: az 1977-est még Korondon, karomban a harmadik gyermekünkkel, bérelt magánház küszöbén, a nagy zúgó patak mellett... Nem kellett semmitől sem tartani. Aztán kilencven után kettőt, már Marosvásárhelyen, az egyiket a szerkesztőségben, ott sem rettegtem; a Dózsa György (volt Sándor János) utca 9. szám alatti épületet, amely az Erdélyrészi Hangya Szövetkezet központjául szolgált, 1941–42-ben építették székely építészeti stílusban (zsalugáteres ablakok, faragott, festett bútorok). A kivitelező Farkas József helyi építész volt, Marosi Ildikó szerkesztő, újság-
író édesapja. Ildikó férje volt Marosi Barna író. Apósa Molter Károly író, tanár, kritikus, irodalomtörténész.
Az épület a második világháború utáni átalakításokkal elvesztette eredeti jellegét (írják róla); de erős falai között (megtapasztalhattuk) biztonságban érezheti magát az ember.
A harmadik földmozgás már a Tudor negyedi lakásban ért: rövid volt, mégis ránk ijesztett. Az L alakú tömbház szerencsére semmiféle károsodást nem szenvedett.
Pedig jócskán kilengtek a lámpák.
Egyik építész barátom mintha olyasmit említett volna, hogy a vasbeton szerkezetű épületek az idő teltével csak még jobban bírják a „gyűrődést”. (Nyilván, ha nem lopkodják szét az anyagot, ha minden előírást betartanak az építéskor, és persze ha az alap is kifogástalan.)
Tehát nem kell félnünk. Mégis borzongunk.
*
Gondoltuk: elmúlt már „a vész haragja”, hát szerdán valóban tört paszuly az ebédünk, puliszkával, finom sült szalonnával, üvegesre pirított hagymával, cikakáposztával – szóval minden bételjesedett, amint elképzeltetett, feleségemtől, még kedd este...
Céklalére nem volt szükség, találtunk a kamrában cukortalan almalevet, itt készült a városban valahol, a fiunk ajándéka.
No, én még délután öt óra tájban is rájártam stikiben... a maradékra... – és el is árultam magam: leettem a mellényemet egy kis (de látható) helyen. És hát na, bizony a szám is árulkodott...
*
Kiskoromban kerültem a paszulyos ételeket. Volt rá okom. Ugyanis gyakran csúfoltak a gyermekek. A család igyekezett úgy nevelni, hogy lehetőleg az irodalmi magyart beszéljem, ellentétben a társak nagyobb részével, akik a vízmelléki a-zó nyelvjárást számos román kifejezéssel keverve, makaronikumosan társalogtak, az iskolában is e sajátos idiómában feleseltek a tanító nénivel.
Gyakran váltam céltáblává, hiszen nem feleltem meg a szokásrendnek. Kacagva kiáltották: „Cigányosan dzsáválész, urasan dikhész!”, és hogy „Domika, urizálj egy kicsit!”... Ha durcáskodtam, valaki észrevétlenül, a hátam mögé kerülve megbújt, s elölről jót taszajtottak rajtam. Hátrabucskáztam. Mire feltápászkodtam, senki sem maradt a közelben...
Máskor azt játszották, hogy egyikük fejemre borította a posztóujjas kabátot, hogy ne lássak, s kopolni kezdték a fejem: „Aki nincs az emberek közt!” – ez volt a „szlogen”... Nyilván: nem vagyok közéjük való, tehát kiközösítenek.
Negyedikben találtam Bélára. Padtársamnak fogadtam, mert vele sem vállalt senki közösséget. Harmadszorra járta az iskolát, nagy és erős fiú, a szemével döfni tud. Apja a bandában bőgőzött, hajnalban, a bálból hazafelé Béla cipelte a hangszert és az elemózsiával telt tarisznyát, miközben az elázott zenészek kutyabolondító pantomimet játszva sasszéztak végig a sáros utcán.
Bélával úgy összebarátkoztunk, hogy iskola után együtt ebédeltünk. Egyszer kis híján ott is aludt nálunk, de aztán a nagyanyám üzent az apjának. Béla szenior eljött érte, nyakon vágta, s iszkiri haza.
Ez a Béla szelíden hátrafacsarta az egyik csúfolódónak a kezét... És attól kezdve „urasan” kommunikáltak a fiúk is... Addig viszont (ma így mondanók) rettenetesen savaztak. „Dami, Dami, Damakas, keze-lába hamakas!” Ez még csak-csak, de volt egy sokkal durvább, az nagyon fájt, mert közben kinéztem magamnak az egyik harmadikos kislányt, poétás terveimről fabuláztam volna neki; de az irigyek mindig belekavartak.
Zengett a kórus: „Ház tetején pléhkakas, házasodik Damakas. Én nem menyek hozzája, mer’ fuszujkás a szája!” – és kész, már egyik leányocska sem állt szóba velem...
*
A tévé előtt ücsörögve nyelvemre szökött a gúnyversike, és némi brigádműsoros pátosszal, memóriazavar nélkül adtam elő a feleségemnek.
Hiba volt – ő ugyanis egy másik faluban nőtt fel. Ott rend volt, a tanító bácsi az új, népi demokrácia szellemében pacsizta a gyereknépet egy szőrtelenített rózsafa vonóval.
Egyéb hasonló rigmusocskák felidézésével is gyötröm az agyam. Azt mondják, kisebb sztrók után is nagyon kell a torna.
Nejem lesújtó véleménye főleg udvarlási szándékomnak köszönhető.
Sunnyogva veszem tudomásul, hogy bizony még ma is bizonyára megérem a pénzemet.
*
Mindenik rázkódás után napokig, de néha hetek teltével is földrengést álmodtam.
Most is előjött, részenként felidézhető. Pedig nem vagyok „elefánt” típus: gyorsan felejtek.
Rázott a villany, lökött egyet rajtam a fotel, kinyíltak az ajtók?
A lift, igen, a lift.
Négy személyt vihet max., olvashattuk. De felújítása után nem nyilvános a teherbíró képessége.
(Mennyit nyomhat egy földmozgás a lépcsőházban?)
Mikor hosszú hetek után végre ismét megindult, jó ideig tisztelettel Felvonónak szólítottam.
Nem tartott sokáig az eufória – és (uram bocsá’) visszaesőben: megint pattog, kopog, recseg, nyikorog. Hátborzongató, kísérteties hangokat produkál. Mindenre képes, csak ne kelljen mozognia a tökre elunt fel-le-fel-le pályán.
Az ajtónk lesőlikán kémlelünk felváltva, mi történhet ott?
Feleségem azt látja, hogy egy gyerek és jókora kutyája várja a liftet. Érkezik, a fiú nyitja az ajtót, de a kutya nem akar bemenni a szekrénybe.
Megérzett valamit?!...
A lift nélküle indul, mondja feleségem, és átengedi a kukucskálót. Valami ördögit hallok. Rezeg az ajtókeret.
Ritmikus kopogás, mintha vezényszóra tornászna az épület.
– Kérlek, hozd ide a szemüvegem.
Látóként álltó helyem már kevésbé ingó.
Azt vélem nézni s hallani, hogy a kutya ütemesen veri a farkával a lift erős lemezből készült ajtaját: kopp, kopp, kopp, kopp.
Erre ébredek.
Valami beszéd még, nem tudom megfejteni. Körülbelül ez: DELOLEB ATYUKOTNEM SZEL MESOS.
*
Reggelinél rendszerint elmeséljük az álmainkat. (Ó, hát az erotikusabbakat, ha mégis volnának, kevésbé.)
Feleségem is azt álmodta, hogy rengett minden.
Én is izzadtan reszkettem az ágy szélén, mondom csodálkozva.
Ő is felriadt, és egy ideig még valami kutyaugatást is hallott.
Egyértelmű az álom üzenete, szögezzük le privát következtetésként.
Csökkenteni délutáni kávéadagunkat!...
(Úgysem tartjuk be.)
Gyermekeink, unokáink előtt bölcsen elhallgatjuk, hogy éjjelente titokban elszántan tovább rettegünk.
(Olyan ciki volna, ha folyton aggódnának értünk.)
