Iza ünnepei

A harmincas éveiben járó nő kislányként gyakran kért tanácsot a kertjükben magasló diófától, ha úgy érezte, korlátozottak körülötte a látási viszonyok. Kamaszként is lázadó volt, nemegyszer vette nyakába a világot, de csak a házuk ablakára néző dombtetőig jutott el. Egy Kis-Küküllő menti falu jelentette számára a világ közepét, vakációit rendszerint ott töltötte, a végtelen tér és idő birodalmában. Az egyetemen pszichológiát tanult, aztán angol-román szakra váltott, tanárnak készült. Hamar rájött azonban, hogy formabontó ötleteivel, évszázados mintákat megkérdőjelező gondolkodásmódjával nehezen találná meg a helyét a hazai oktatási rendszerben. De azt is érezte, hogy gyerekekkel szeretne dolgozni, a növekvésnek indult emberkék között érezné igazán otthon magát. Kezdetben két és három év közötti apróságok társaságába keveredett, barátnői gyerekeivel játszott naphosszat. 

– Az egyik kislányt, akihez az égiek irányítottak, éppen úgy hívják, mint engem. A barátok számára ő kicsi, én meg nagy Iza vagyok. Ma már másodikba jár, de még mindig csupa mosoly és ragyogás, amikor találkozunk. Erre szinte minden nap sor is kerül. Aztán ott van a kisfiú, akivel mindig hatalmasakat hancúroztunk. Ő is iskolás már, de a régi barátság megmaradt.

Pár éve egyszerre több tíz gyerekkel múlatja az időt. Egy fejlesztő- és játszóházban óvodásokat és kisiskolásokat tanít játékosan – többek között kártyázva, marokkózva – román nyelvre, egy ideje pedig reggelente a játszóház bölcsődés programjában tevékenykedik, és délutánonként ugyanott alternatív módszerekkel segít tanulni az iskolásoknak.

Miközben folyamatosan azzal foglalkozott, ami igazán örömmel töltötte el, valami másra, többre is vágyott. Különféle civil szervezeteknél kezdett érdeklődni, míg megtalálta, amit keresett. Egy nevelőotthonba jelentkezett önkéntesnek – kérését elfogadták, lehetőséget kapott arra, hogy 

délutánonként a tanulásban segítsen a szülők nélkül maradt tizenéves és kisebb gyerekeknek. 

– Olyan helyre kívánkoztam, ahol nagy a szeretetéhség. Emlékszem, az első napon gyanakodva méregettek az otthon lakói, találgatták, hogy mit keresek ott – mesélte. – Az egyik lány a szemébe lógó hajjal állt mellettem, ösztönösen megsimogattam, hátrasimítottam a haját. Később elárulta, hogy ez volt az a pillanat, amikor megnyertem a bizalmát. Az együttléteink nem korlátozódtak kimondottan a tanulásra, esténként is velük maradtam, néha hétvégeken ott is aludtam. Olyankor az intézmény vezetői az egyik vendégszobát bocsátották a rendelkezésemre, és a lányok is ott töltötték az éjszakát. Hozták a matracaikat, és egész éjjel beszélgettünk, nevetgéltünk. A családi fényképeimet is megmutattam nekik, és ők kimondhatatlanul hálásak voltak azért, hogy ennyire közel engedtem őket magamhoz. 

– Az otthon falain kívül is szerveztél nekik programot?

– Volt, hogy elmentünk együtt teázni, néha bulizni is elengedték őket velem. Egy időben az iskolai szülői értekezletekre is én jártam. Húsvétkor, karácsonykor, május elsején pedig el-elvittem őket pár napra a falumba. 

– Nem viseli meg őket az otthoni meleg érintése, amikor ünnep múltával vissza kell térni? 

– Tudják, hogy az év többi napján is számíthatnak rám. Elég, ha felhívnak, ha van rá lehetőségem, segítek. 

Iza egy mozgássérültek érdekeit védő egyesületnél is tevékenykedik, mikor szükség van rá, besegít a különféle rendezvényeiken. De pár távolabbi álma is van.

– Olyan emberek számára szeretnék teremteni otthont, akiknek semmijük sincs. Nem gondolom azt, hogy meg tudnám váltani a „pungával” a kezükben botladozókat, de nem is az az én feladatom. Egyszerűen csak megadnám nekik a lehetőséget, hogy, ha csak egy pillanatig is, de embernek érezzék magukat. Ez viszont álomnak is merész. Pályázni kellene hozzá, azt pedig komoly anyagi háttér nélkül nem igazán lehet. 

– Egy ennél talán még különlegesebb kívánságod is van…

– A hely, ahova régóta kívánkozom: a legelképesztőbb körülmények között élő gyerekek világa, Afrika. Ott szeretnék segíteni, tanítani. Apró fekete kezek, fekete szemek barátságára vágyom...