Sajnos bővül, megállíthatatlanul gyarapszik az égi társulat. Elekes Emma, a szatmárnémeti Harag György Társulat alapító és örökös tagja is ott van immár a fentiek között. Marosvásárhelyen érte a halál, élete utolsó szakaszában ez a város vált otthonává fia és családja közelében, de művészi pályája, tehetségének diadalmas kiteljesítése Szatmárhoz kapcsolódik. Számos nagyszerű szerep – Júlia, Eliza, Kata, Tóth Flóra, Polly, Mása, Ophelia, Rozika, Martha, Nóra – szuggesztív megformálójaként tartja számon a színháztörténet és zárta szívébe a szatmárnémeti közönség, illetve a nézők lelkes tábora mindenütt, ahol alkalmanként játszott. A vásárhelyi színházkedvelők, akiknek sokat mondanak a felsorolt nevek, aránylag ritkábban láthatták, de a vendégszereplések itt is nagy meggyőző erővel mutatták fel a színésznő különleges egyéniségét, színpadi jelenlétének varázsát, kivételes átlényegülő képességét, amelyek a kritikusok elismerését is kiváltották, és értékes szakmai díjakat is hoztak számára. Bukaresti, prágai, varsói fesztiváldíjak az ’50-60-as években, majd a rendszerváltozás után a Poór Lili-díj, az EMKE életműdíja, a Kisvárdán kapott Életműdíj, a Magyar Játékszíni Társaság Életműdíja gazdagította a kitüntetései halmazát.
Miközben a főhajtó búcsúsorok illő megfogalmazásával küszködöm megrendülve, magam is egy díjazás felejthetetlen mozzanataira emlékezem. 2007-ben utaztunk Marosvásárhelyről Budapestre, hogy a Fészek Klubban Elekes Emma átvegye a Budapesti Székely Kör által adományozott Szentgyörgyi István-díjat. Az a megtiszteltetés ért, hogy én lehettem a laudátora. De az igazi jutalmam az volt, hogy a hosszú úton oda és vissza nagyon sok személyes élményét, pályájának, életének megannyi emlékezetes mozzanatát felidézte. Művészi hitvallásnak is beillett számos kis története, elmerengő gondolata. Hasonló ajándéknak tekintem azt az utat is, amikor Kolozsvárra autóztunk a Prospero-könyvek jubileumi méltatására. Az egyik életinterjú-kötet alanya Ő volt, egy másiké vásárhelyi kolléganője, Farkas Ibolya művésznő. Róla, róluk, Thália és az emberség titkairól is sokkal többet tudtam meg akkor, mint amit bármilyen színháztörténeti vagy színházelméleti kiadvány nyújthatott volna. És van még egy előadásélményem is, amit feltétlenül vissza kell vetítenem. Egyéni est volt, Polcz Alaine Nem trappolok tovább című művéből állította össze Szugyiczky István. „Az év elején elküldte a szöveget, hogy barátkozzam vele – nyilatkozta a művésznő. – Az elején még idegenkedtem tőle, elszoktam a színpadtól, és valahogy soha nem szerettem az ilyen egyszemélyes műsorokat. Nekem szükségem van partnerre, arra a két szempárra, a másik jelenlétére. Nem a pódiumműsorok műfajával van problémám, hiszen Boér Ferenc kollégámmal már Kafka- és Márai-esteken is felléptünk, egyszerűen jobban érzem magam, ha valaki van mellettem a színpadon.” Aztán kiderült, fölöslegesek voltak az aggályai, egyedül is lenyűgözte a nézőket, hallgatókat. Marosvásárhelyen 2011 októberében találkozhattunk Elekes Emma Isten Önnel, Polcz Alaine című estjével. Úgy érzem, ide kívánkozik az arról írt krónikám néhány észrevétele.
„Lélegzet-visszafojtva ültünk a Stúdió Színház sötétbe borult széksoraiban, de ma is eleven bennem a döbbenet, amit a színésznő észrevétlen, mégis egész lényére kiható átalakulása váltott ki. Pedig látszólag semmi különöset nem tett, csak ült az asztal mögött a karosszékben a puritán színpad reflektorfénybe öltöztetett központi körében, és sajátjaként mondta az írónő megrendítő szövegét, suttogta kimondhatatlannak vélt vallomásait, szenvedte kételyeit, keservekkel, fájdalmakkal telt utolsó heteit, napjait, újraélte korábbi szép éveit, évtizedeit, melyek a megnyugvás ösvényeire vezetve enyhítették valamelyest a so-kaknak vigasztalást nyújtó személyiség magányos haláltusáját. Nem tudjuk magyarázni, hogyan, mégis éreztük, szemünk előtt esik meg az átváltozás, valósul meg az azonosulás, a színpadi csoda: Elekes Emma Polcz Alaine-né válik.
Jó, hogy a Poór Lili- és életműdíjas művésznő Marosvásárhelyen is előadta a Szatmárnémetiben október elsején bemutatott pódiumműsorát. Kár, hogy nem lehettek jóval többen az est részesei. De talán lesz még lehetőség a rendhagyó vállalkozás vásárhelyi folytatására. Ez persze döntő módon bizonyára a művésznőn múlik, aki közel hat évtizede szolgálja teljes odaadással Tháliát, és az ő energiái sem kiapadhatatlanok, de talán olykor újra meg újra felizzik benne az elhivatottság heve, és ismét megidézi a nagy hatású írónőt s a Nem trappolok tovább című könyvét, felkavaró naplóját, amelyből e pódium-összeállítás született. Polcz Alaine írásai révén, de pszichológusként, thanatológusként is sok emberrel megosztotta halálközeli élményeit, a magyar hospice-mozgalom megalapítójaként a haláltudat értő megélését, a haldoklók méltóságának megőrzését, a hanyatlás, a végső távozás megkönnyítését próbálta segíteni, az eltávozott után maradó fájdalom megélésének fontosságát hangsúlyozni. Mindezt neki is át kellett élnie, s noha tapasztalatai nyomán sok mindennek tudatában volt, a kételyekkel, félelmekkel, fájdalmakkal, a földi világból való kilépés szomorúságával neki is meg kellett küzdenie. A pódiumműsor a távozás, búcsúzás elkerülhetetlen megpróbáltatásait, az elmúlás stációit különleges érzékenységgel közvetítette a felejthetetlen színházi est közönségének, amely egy kivételes képességű és szuggesztivitású színésznek tapsolhatott, felelevenítve magában számtalan nagyszerű alakításának mélyen elraktározott emlékét.”
Őrizzük, óvjuk meg memóriánk romló tárházában e kiváló egyéniség, Elekes Emma szép emlékezetét!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
