Húsvét az anyaszentegyház kiemelkedően fontos ünnepe. Nem véletlenül tartották szinte kezdettől fogva az ünnepek ünnepének. Így létezik olyan húsvétvasárnap, amely tele van fénnyel és örömmel. De van olyan is, amelyik sötét és gyászos.
Az első húsvét az utóbbihoz hasonlítható. Üzenete nem az illúziók világába röpít el minket, hanem itt szólít meg, ebben a valóságában, amelyben oly sok a gyász, a bánat és a keserűség. A húsvéti történetben először nincs szó kitörő örömről, lelkesültségről. Épp ellenkezőleg, szomorúságról, könnyről hallunk. Amikor az asszonyok kimentek a sírhoz, még sötét volt. De nemcsak kint, hanem bent is: szívük és lelkük mélyén. Nem segített rajtuk az sem, hogy a sír üres volt, és az sem, hogy nem találták Jézus holttestét. Az asszonyok csak néztek az üres félhomályban, és nem értették, hol van Jézus. Léteznek idők, történelmi pillanatok, amikor teljesen tanácstalanok vagyunk. Ilyenkor kérdezzük magunktól és másoktól: hol van Isten? Hol találkozhatunk vele, hol bukkanhatnánk rá?
Nagy teher valakinek az elvesztése, megsérül az ember szíve-lelke, és sok idő kell a gyógyuláshoz. Ugyanakkor hallunk gyógyíthatatlan esetekről is. Az asszonyok terhe azért volt óriási, mert akit sirattak, fiatalon halt meg, nem természetes halállal. Szemtanúi voltak a szörnyű kivégzésnek. Mit is lehet tenni, amikor az ember élete ilyen mélységekbe kerül? Tudnunk kell, hogy amikor eljutunk emberi létünk végső pontjához, ahol már tényleg tehetetlenek vagyunk, ott munkálkodni kezd Isten: elhengeríti a köveket, elhárítja a leküzdhetetlen akadályokat.
Sokan a feltámadást valami
messzi távoli jövőre vonatkozó eseménynek tekintik. Pedig a mostani életünkhöz, a mindennapjainkhoz van igazán köze. Mert Isten feltámasztó erejének hatalma elhengeríti előlünk a lehetetlenségek köveit, hogy szabaddá váljon számunkra az út. Hogy ne legyen számunkra zsákutca a földi élet. Az üres sír azt hirdeti: Isten nem a halál, hanem az élet pártján áll. Belénk teremtette az életösztönt, és az utolsó pillanatig küzd a halál ellen.
Miközben a modern ember a feltámadást képtelenségnek tartja, figyelmen kívül hagyja azt, hogy úgy vagyunk teremtve: szívünk soha nem tud belenyugodni a halál gondolatába. Az Úr az élet Istene, nem a halálé. Ő nem halálra szánt bennünket, hanem Jézus feltámasztása által meghívott minket az örök életre. Viselkedjünk ehhez méltó módon, vagy úgy is fogalmazhatnánk, hogy természetesen, ahogy a bennünk lévő életösztön diktálja.
„Az Élet él és élni akar, / Nem azért adott annyi szépet, / Hogy átvádoljanak most rajta / Véres s ostoba feneségek” – írja Ady Endre az Intés az őrzőkhöz című versében.
Jézus húsvétkor a feltámadás által legyőzte a halált, így többé nem a halállal szemben menetelünk, hanem valljuk: minden múló perc hozzá visz közelebb. E gondolatokat magunkba zárva „örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk”.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke
