Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Ma reggel áramszünet volt. Mikor a kávékészítés nemes és egyedi műveleteihez fogtam volna, a kávéfőző válaszra sem méltatott. Ellenőriztem a csatlakozást – tökéletesen simult a csatlakozó a fali áramforráshoz. Akár két szerelmes egymáshoz hosszas karanténtiltás után. (Mostanában ilyen hasonlatokra fakad az ember.) Még Tamási Áron mondását is így alakította át az élet: azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon maradjunk benne. Legalább két hétig. Ezalatt – mint már a járványügyi vesztegzár alatt volt alkalmam közölni – rengeteg lehetőség, kis ajtó és szellemablak nyílott az intellektuális fel- és túltöltődésre. Ilyen vadászat-vizsgálódás-gyűjtögetés során bukkantam az alábbi kis és tanulságos történetre a Keleti Újságban.
Bevezetőben még annyit, hogy a rendszerváltást követő első években még folyt némi vita arról az irodalmárok, kritikusok és irodalomelmészek között, hogy van-e önálló (saját lábán álldogáló) erdélyi magyar irodalom? A legtöbben akként vélekedtek anti-trianoni meggyőződésből, „jaj már nehogy kimaradjunk az egységes magyar irodalomból!” feljajdulással, hogy – nincs. Van provincia, van dilettancia, van regionális helyiérdekű, ún. „berecki gyors”, és van a Nagy Magyar Irodalom. Így is lehet. Vagy úgy, ahogyan az elmondandónkban:
1930-ban Berde Máriát, az akkoriban Marosvásárhelyen élő írónőt (a Felsőkereskedelmi Iskola tanárát és a Kemény Zsigmond Társaság mindenesét) meghívta a szegedi Dugonics Irodalmi Társaság egy felolvasóestre. Az írónő itt kerített alkalmat arra, hogy válaszoljon Szabó Dezső ajakbiggyesztő kiszólására, miszerint az erdélyi irodalom nívótlan, és valamikor szégyen lesz az erdélyi írók táborába tartozni. (Hogy a sértettség beszélt-e belőle – nem kapott meghívást a helikoni összejövetelekre, vagy valami felfuvalkodott nagyképűség, ami nem állott távol sohasem az írótól, késztette bölcselkedésre? – nem tudom.)
Az íróasszony elmesélte, hogy mintegy negyedszázaddal azelőtt református lelkész édesapja egy szegény halálos betegnek úrvacsorát adott, ám kenyér helyett (mivel nem volt a házban), puliszkával. Berde szerint „az erdélyi irodalom, ha gyönge is, mégiscsak eledelül szolgál az erdélyi közvéleménynek”. A frappáns választ – a történetet magát – Sényi László, a Társaság főtitkára, a Székely Napló hasábjain közzé is tette. Akkoriban még az impériumváltás haszonélvezői is árgus szemekkel figyelték a magyar sajtót (ma már aligha), és az ügyészség ezért mindkettejüket nemzetgyalázás vádjával perbe fogta. Az igazságszolgáltatás szolgái a pert a legkomolyabban gondolták, cél: minden szellemi megnyilvánulást, ellenállást, önállósulást el kell nyomni. Terhes örökség a kisebbség és annak értelmisége.
A tárgyaláson az ügyész úgy értelmezte a kijelentést, hogy „Erdélyben a magyar kisebbségnek még kenyérre sem telik”. (Nota bene: a Berde Mária által elmesélt eset kb. 1905-ben történhetett, tehát még az átkos osztrák-magyar világban!) Dr. Ghila Gyula védőügyvéd szerint ebbe a kijelentésbe csak a legnagyobb rosszindulattal lehet nemzetgyalázást belemagyarázni. (A védőügyvédet 1934-ben vasgárdisták iránt táplált szimpátiái miatt egy időre holtvágányra futtatták a liberálisok. De az már egy másik történet, mondaná Seherezádé az Ezeregyéjszakán kívül.)
A bíróság rövid tanácskozás után felmentette a vádlottakat, de az ügyész Sényi László esetében fellebbezett, sajtóvétséggel – magyarországi lapokból történt engedély nélküli cikkátvétel – vádolva az idősödő előkelő, nagy műveltségű, volt császári és királyi tanácsos urat.
Az ügy nem múlott el nyomtalan, hullámokat vetett, tekintve, hogy egy állami szakközépiskola tanáráról volt szó, Berde Mária esetét a közoktatási minisztérium Bukarestben székelő tanügyi fegyelmi bizottsága is meghányta-vetette, mérlegelte a dolgokat. Bukarestből az ügy végül is jelentéktelen vidéki rendellenességnek tűnt, néhány héttel később felmentette és hozzájárulását adta, hogy Berde tanárnő a továbbiakban is a Felsőkereskedelmi Iskola tanára maradhasson.
Ui. Arra a bizonyos puliszkával történő úrvacsoraosztásra többen is hivatkoznak Berde Mária kapcsán. Hirtelenjében Kuti Márta és Gaál György írásai jutnak eszembe.