In memoriam 1990. március

Ne nézz vissza haraggal!

Majdnem 30 év távlatából nem sok újat lehet mondani az 1990-es véres márciusi eseményekről, bár biztos vannak még olyan – félelemből – elhallgatott dolgok, amelyek kiegészíthetnék a szomorú történelmi pillanat adattárát. Kétségtelenül derékba törte mindazt, amiben naivan hittünk mindannyian – románok és magyarok – 1989. december 22-én, amikor utcára vonultunk a totalitárius rezsim ellen. Sötét erőknek, amelyek a mai napig mozgatják az ország politikai, gazdasági szálait, jól begyakorolt diverziót keltve sikerült Pandóra szelencéjét kinyitni, és kiengedni az előző rendszer elfojtott szellemét – félrevezetve a támadókat –, a város magyar és román lakói között véres összetűzést szítani. A csatát akkor a főtéren megnyerték ugyan a magyarok, de a háborút mindannyian elvesztettük. Elvesztettük azt a kölcsönös bizalmat, amely elengedhetetlenül szükséges lett volna ahhoz, hogy közösen, egymás történelmét, kultúráját tiszteletben tartva élhető jövőt tervezzünk, és azon dolgozzunk, hogy ez megvalósuljon. A város azóta szenved. Nagyon sokan elhagyták az országot, főleg magyarok, de románok is elegen. Többen ürügyként használták és önigazolásként az eseményt, hogy jobb megélhetőséget keressenek. Igazuk volt. Mi veszítettünk, akik maradtunk. Mert a márciusi tragikus események volt az egyik ok, hogy ezt követően évekig nem jöttek vállalkozók. A lendület megtorpant, s vele együtt a város is. Ami a legszomorúbb, hogy azóta, ha a nagypolitika-csinálók úgy döntenek, hogy az ország valós helyzetéről el kell terelni a figyelmet, akkor mindig Marosvásárhely felé fordulnak, ahol továbbra is egymás ellen lehet uszítani az itt lakókat. Mindig akad rá ok: kezdve a helységnévtábláktól az utcanévtáblákig, a Bolyai iskolától a II. Rákóczi Ferenc katolikus iskoláig. Pedig az „ügyeket” egy kis jó- (politikai) akarattal meg lehetett volna oldani. És ezen tovább kellett volna lépni. A közös gondolkodás, az együttmunkálkodás, az élhetőbb közös jövő tervezése, megvalósítása érdekében. Azóta a város ketté van szakadva. Legalábbis egyesek elméjében és tetteivel. Mert a város normális magyar és normális román lakója NEM ezt akarja. Az új nemzedéknek, amely azóta felnőtt, és csak szülei elbeszéléseiből hallott 1990 márciusáról, NEM számít, hogy magyar vagy román vagy. Ők már a kinyílt világban, globális perspektívában nőttek fel, ahol nem a közös, hanem az egyéni boldogulás a fontos. És amit itt nem találnak meg, máshol keresik. És elmennek. Románok és magyarok egyaránt. Mindez talán 1990 márciusának számlájára is írható. Amikor 2019 márciusában egyeseket még mindig zavarnak a szimbólumok, a zászlók és a feliratok, az 1990 márciusa óta beadagolt ködösítésben milyen jövőt ígérjünk azoknak, akik csak fotókról és hallomásból értesülnek a véres összetűzésről? 

Nem szabad feledni. De emlékezni is úgy kell, hogy a múlt eseményeiből okulva előretekintünk. S remélem, ebben egyetértünk mi, akik maradtunk: a normális magyarok és a normális románok egyaránt.