Imbolygó alakja ég és föld között

Odafent, a faluban könyörögnie kellett, hogy felszállhasson a helyi járat ütött-kopott buszára, de alig értek a tó csücskéig, a milicista fickósan füttyentett a sofőrnek, és hirtelen megtorpant a jármű, pedig ott nincs megállója. A féktől hátracsapódott a rozoga ajtó. 

Na te hitvány, mars a pokolba, morogta setéten a milic, majd jót lódított a sovány kis öregen. Orra bukva terült el az éjjeli zivatartól még fel sem száradt sárban. 

Indulás, kiáltotta a hatalom embere, s a jármű a piacos néppel hörögve zakatolt tova az erdők alatti kanyargós kerülőn. 

Porfelhő lepte el a környéket, Jakab úr teljesen elmerült a szürke ködben. 

Szemüvege is leesett. Tapogatózva kereste. Szerencsére nem esett benne kár. Poros arcát törölgetve várt, míg ritkul a fojtó felhő, és tisztább levegőhöz juthat.

Esetlen mozdulatokkal porolta kopott öltözékét, majd leráncigálta lábáról a cipőt. Fűzővel kötötte össze, majd szegénylegényesen a vállán keresztülvetve indult, hányadszor, az alsó faluba. 

Kegyetlenül sajgó térdeit fájlalva eregélt le az ösvényen, amelyről a tó alá költözöttek immár senkinek sem mondhatják el, hogy valóban hosszabb-e, mint ama táv Makó és Jeruzsálem között. Egy pillanatra úgy tűnt, ott lépeget vele a lányfalui fájós lábú író is, fején a gazdakörtől kapott óriás kalapjával. Mély hallgatással dicsérik a gyalog járást, a tájat, kettejük derűs magányát. 

Aztán úgy tetszett, hozzá beszél az istenlélek. Jó Jakab, te jól tudod, hogy itt vannak a kövek, itt vannak a füvek, erdők, egy külön kis világ dobog itt, a hegyek karimája között… Azt is jól tudod, hogy itt még nem volt az özönvíz óta új olajág, mely a békét hirdette volna. Igazságot látsz, hiszen emberi láva ég, tüzel mindenütt körülötte… Ha immár nem hallod is, úgy énekelnek egész nap a madarak, mint a földnek többi sok részén, sőt szebben is néha. Mind a teremtést dicséri… Emlékezz gyermeki éveidre, a rigó tele szájjal kiáltja a reggelt, a csalogány a hold útját kíséri zenével. És a patakok is oly szépek itt, hogy párjukat keresni kellene akárhol, a hangjuk csilingelő erdei szimfóniát játszik.

Jakab, a virágok valóban tarkábbak, mint máshol a lélek… A földnek, fának, bogárnak is szava van, és beszél és sír és kacag – de a hangját sehogyan sem hallják, mert innen a segélykiáltás sem juthat messze…

Bizony, bármennyire furcsa, itt is emberek élnek, akik ma is annyit dolgoznak, hogy a lelkük szakad meg belé, életük örökös kínlódás. Mécsüket mégis a fájdalmak sortüze oltja ki végül… Jól érted és tudod, fiam, hogy minden időben énhozzám fordulnak, tőlem várják sorsuk jobbra fordulását.

Ó, Teremtőm, őrült vállalkozás volt az egész életem, megírni mindent, ami történelem, s immáron azt sem tudom, mi történik velem.

Él még, ugye, benned az emlék. Újkenyértörés napján úrvacsorára gyűlnek ott lent az emberek. Munkájukkal szentelték meg a búzaszemet, a templomba mennek szentelt kenyérért.

Lásd, ott a tarlón egy búzakalász, kihullott a kévéből, s itt feledték. Bontsd ki apró barna szemeit, rántsd le a héját, nézd, kezedben a drága fehér mag. Végy hát a tenyeremből úrvacsorát.

*

Amint a fehéren meredező lépcsős romhoz ér, nagy bajjal visszahúzná bakancsait – eldagadt a lába, talpát a kavics- és forgácshalmazok véresre sértették. Mindössze néhány lépcsőfok maradt a templomból, a felsőre, ókori trónra ereszkedve forgatja körbe szemüveges tekintetét a sivár pusztaságon. 

Végtelen süketségében mégis hallani véli a szorongató csendet megtörő, szárazon kopogó kórust – a kisemmizett lelkek komor siratóját.  

Már csendes és néma a mi életünk itthon, csendes és néma, mint kő a tó fenekén, mint a nehéz kő, melyet elhajítottak, s útját tévesztve megállott, s áll tehetetlen. Fölöttünk hínárok úsztak büszkén, zöld békanyál és zavaros víz takarta el az eget és a napot. Erjedezett a mocsár mifelettünk, s gőzölgött forrva, erjedt az élet, a másé, és nőtt szabadon, de mi már mélypontra jutottunk, mélyre, hol csendesség van csak s mozdulatlanság.

Így szoktuk meg az életet immár és – így jó.

Pedig tudjuk, hogy vannak ragyogó tájak, hol élni lehet, vannak csillogó tükrű vizek is, jól tudjuk, vannak csobogó, kristályos patakok, melyekben csillog a nap és tündöklik az ég és tündökölnek a többi kövek.

És jól tudjuk azt is, hogy a vizeken túl vannak szárazföldi világok, és ott is a mi társaink élnek, testvéreink szabadon, és vannak szédítő magasságú hegyek, félelmetesek; mibelőlünk! S vannak csillagok is, mindent tudunk mi; ó, mindent számontartunk keserűn, amit egyszer elveszítettünk.

De bölccsé lettünk mindnyájan, mint hordójában az ember, nem lázadozunk a tó fenekén, nem kívánunk csillogni, s nem kívánjuk a fényt, ami a másé. Mélység lett a mi sorsunk, csendesség és némaság.

*

Pünkösd hete Vásárhelyen, két vonat közt. Korán telt a húsvét, későn jött a tavasz, Jakab úr egyszobás lakásában az állomás mellett az ácsorgó fák a szemben lévő háztömböt takarják, egymás torkába bámuló lépcsőházak, égett hagymaillat, elkésett káposzta birodalma.

Szorongó ünnepvárásban szóródik az idő.

Langyos, sárga fényben ragyog az egyszobás lakás mindhárom ablaka.

A szűk folyosón bárányok, tíznél is többen, nyűgözött lábakkal, fejük elnyúlva a betonlapon. Akár egy háborús állomás.

Reggel eladják, nincs hová vinni; ott kell segíteni, ahol lehet. 

Mintha dúdolt is volna hozzá, a kilendült hinta visszatérő dallamával.

Ott üldögélnek beljebb a bözödi emberek (négyen is) a széken, a földön, az ágy szélén, fejük térdükre hajtva, virrasztva, mint a pásztorok, a csillagot várván.

Közöttük járkál Jakab úr vidoran, mint lámpaláng a huzatos tornácon.

Itt még nem volt az özönvíz óta új olajág, mely békét hirdetett volna.

*

A szörnyeteg nagyokat csuklik, az óceán is háborog. Odabenn Jónás szakítóan agresszív fájdalmat érez, kétségbeesve sikoltozik. Soha kínzás így nem fájt. 

Az istenlélek vasmarokkal facsargatja a fülét.

Jakab úr a hallószervéhez kap.

Páll Lajos megigazítja Gyurkán a készüléket.

A cet kinyitja mindkét szemét.

A idő kitisztul.

A tér megvilágosodik.

Mindenfelé röpcék szállonganak, kissé koszos, gyűrött papirosok, láb- és kézjegyzetek, észmondatok, a Jakab úr cetlijei.

És egy soha meg nem jelent regény sokszorosított lapjai…

Láthatatlan kezek szórják igaza széttört darabjait. 

Régen felől bezakatol a vonat. Lajos feláll, búcsúzik. Megy Kolozsvárra.

Jakab úr hallani kezd, immár rendesből. Olyan irreális megint minden.

Belép a kis kocsmába, szerencsére nincs más vendég. Kitöltik a pálinkáját, megvásárolja kapadohány cigarettáját. Megint nem leli a gyufát.

A csapos tüzet ád neki. A vén siketnek.

Ő megint boldog, mert nem keresi senki.

Feltündöklik egy tétova emlék. Mintha önmagát látná s hallaná a budapesti nagy moziban. 

Hogy pünkösd van és kései bárányok vannak. És fáradt emberek. És köztük fénylik egy apró ember imbolygó alakja szinte ég és föld között.

A novella Bözödi György és Páll Lajos szövegeinek felhasználásával készült. A cím forrása Páll Lajos verse: Noé bárkája.