Iliescu és az autonómia

A minap vendége voltam a Marosvásárhelyi Rádió Naprakész műsorának, ahol több téma is szóba került, de elsősorban az utcanévtáblákra vonatkozó helyi tanácsi határozatok és az azokkal kapcsolatos prefektusi kifogások. Az adásban lehetséges volt a rádióhallgatók kérdéseire válaszolni. Egy János nevű rádióhallgató is betelefonált, és megkérdezte – anélkül, hogy bántana engem –, hogy 1990-ben az RMDSZ miért nem fogadta el Iliescu ajánlatát, hogy a romániai magyarságnak legyen autonómiája? Bár határozottan cáfoltam az állítását, mondván, hogy ilyesmiről nem tudok, és el sem tudom képzelni az ilyesmit, a betelefonáló váltig állította, hogy az újságban olvasta Kincses Előd erre vonatkozó nyilatkozatát. Fontolgattam, hogy elmondjam-e az adásban az Iliescuval kapcsolatos tapasztalataimat, amely talán meggyőzte volna őt állításának képtelenségéről, de végül is lemondtam a sztori ismertetéséről, időszűke miatt. Lehet, hogy János olvasni fogja azt a történetet, amely nem bizonyítja az irányunkban, főleg az autonómiaigényünk iránti empátiát a román politikai elit részéről. 

A történet a következő: 1994 májusát írjuk. Cotroceni-palota. Fogadás a Fekete-tengeri Gazdasági Együttműködés közgyűlésének bukaresti munkálatait követően. Iliescu elnök vendége a nemzetközi szervezet török elnöke. A fogadásra hivatalosak a parlament két házának elnökei, a kormányfő, az Alkotmánybíróság elnöke, a külügyminiszter, elnöki tanácsosok és jómagam mint a nemzetközi szervezet álladó román delegációjának vezetője. A protokolláris ebéd befejeztével elbúcsúztunk a vendégtől, kikísértük az elnöki palota bejárata előtt várakozó gépkocsihoz. A vendég eltávozott, és ekkor Iliescu elnök szólt nekünk, hogy „Băieţi, voi să mai rămâneţi câteva minute, pentru că vreau să vă spun un lucru extrem de important!” (Fiúk, ti még maradjatok pár percet, mert nagyon fontos dolgot akarok mondani!) 

Maradtunk, félkörben álltunk előtte. Mit is mondott nekünk? A következőt: „Băieţi, voi la presiunea străină veţi fi în aceea situaţie că va trebui să adoptaţi nişte legi de retrocedare. Dar aveţi grijă că maghiarii vor insista pentru retrocedarea averilor bisericeşti, şi ale maghiarimii, şi acest lucru să o împiedicaţi cu orice preţ”.(Fiúk, külföldi nyomásra ti olyan helyzetbe kerültök, hogy el kell fogadjatok néhány restitúciós törvényt. De vigyázzatok, mert a magyarok erőltetni fogják az egyházi javak és a magyarság javainak a visszaszolgáltatását. Ezt akadályozzátok meg bármi áron.) Az elnök elfelejtette, vagy nem is tudta, hogy a társaságában van egy magyar is. Micsoda hiba az elnöki hivatal protokollosztályának részéről, hogy nem tájékoztatták az elnököt arról, hogy egy magyar nemzetiségű parlamenti képviselő is van a meghívottak között! Vagy a proto-kollosztály sem tudta, hogy mivel áll elő az elnök? Én cinikusan mosolyogtam, és ránéztem Adrian Năstaséra, a képviselőház elnökére. Rettenetesen kínos volt a helyzet, a hallgatóság többi része a földet nézte. Végre a síri csendben, mielőtt megszólalhattam volna, Năstase kínosan mosolyogva az elnöknek szegezte a kérdést: „Nu credeţi, Domnule Preşedinte, că despre acest lucru ar trebui mai întâi să-l convingeţi pe reprezentantul de faţă al UDMR-ului?” (Nem gondolja, elnök úr, hogy erről előbb az RMDSZ jelen levő képviselőjét kellene meggyőznie?) Az elnök rákvörös lett. De tapasztalt politikusként pillanatok alatt magához tért, és folytatta egy más, jelentéktelen témával. Tehát, János szerint, ez az elnök kérdezte, hogy akarnánk-e az autonómiát? Hogyan is kérdezte volna, amikor 1990 januárja és március 20. között robbanásig feszült volt a hangulat, a Vatra Românească magyarellenes és Erdélyt féltő akciói napirenden voltak? Engedje meg, János, hogy erősen kételkedjek az állításában. Különben is nem tudnék egyetlen román politikust sem megnevezni a mindenkori kormánypárti vagy ellenzékben lévő oldalról, aki megkérdezné, hogy akarjuk-e az autonómiát. 

Kerekes Károly