Ahmed X. tíz évvel korábban érkezett Algériából (vagy Marokkóból jött volna?), a fene sem emlékszik rá…
Ahmed X. tíz évvel korábban érkezett Algériából (vagy Marokkóból jött volna?), a fene sem emlékszik rá, csak az a fontos, hogy a Maghreb országok valamelyikéből jött egy menetrendszerű járattal Marsailles-be. Leszállt a hajóról – harmadosztályon, jóformán a fedélközben utazott. Érezte, hogy meg van vetve és ki van közösítve, ugyanis rohadtul nem ment neki a francia, és azért jött a frankokhoz, hogy meggazdagodjon, hazamehessen és földet vagy kis kávésfindzsa-kovácsoló műhelyt vehessen, amiből tisztességesen megélhet majd.
Végül Párizsban kötött ki. Igaz, hogy nem szerzett egy birtokra valót, sem egy rézdomborításra fölöttébb alkalmas műhelyt, de megszerezte a doktorátust (arab) matematikából és béketudományokból. Ennek felette még szert tett egy csinos feleségre, szintén muzulmán, és megszerezte a francia állampolgárságot. Órái voltak az egyetemen. Égő szemű közel-keleti diákok is beültek óráira, akik Allah-Allah nagy kiáltással csapkodták a padot, ha valami szellemeset mondott az algebra gyönyöreiről.
Úgy nézett ki tehát, hogy révbe ért, olykor már maga is nevetett egykori gyerekes vágyálmain, a húsz tevéből álló tevekaravánon, előkelő üzlethelyiségen a Shukban (bazárban), ahol vízipipázva nyájasan beszélget a vevőivel és gőzölgő kávét fogyaszt őrölt kardamommaggal megbolondítva. Három gyermeke is született, akik katolikus iskolába jártak, és már csakis franciául beszéltek. Arabot csak akkor hallottak, ha a szülők valami nicht vor dem Kind-szerű dolgot akartak megtárgyalni, ami nem a kis Ahmedek hat fülekagylójának való.
Igaz, minden reggel egy kedves kis mecset mellett húzott el az egyetemre menet, de eszébe sem jutott, hogy betérjen. Amikor egy nap esős, ronda időre ébredt Párizs, és Ahmednek elromlott a kocsija, kisiklott az elektromos fogkeféje és felsértette az ínyét, ingéről leszakadt egy gomb, nem találta a kézelőgombokat sem. Felesége a gyengéd költögetésre sem ébredt meg, ui., mint rendesen, késő éjszakáig nézhette a laptopján a divatburkákat. Nem találta a nyakkendőjét, a kedvencét, azt az acélkéket, mert a legkisebbik Ahmed azzal aludt. Ráadásul lepecsétezte paradicsomos hallal és kuszkuszos mandarinszörppel.
Dühösen kirohant a lakásból, az ajtót be sem zárta maga után, hiába tapogatta végig magát, nem találta meg a lakáskulcsot. Becsapta maga mögött az ajtót, de az nem záródott be, csupán felébresztette a társasház lakóit. Ez egy ilyen nap. Az eső telibe találta, fázott, bepárásodott a szemüvege, ezért szétnézett, hova húzódhatna be. A kis mecset már nyitva volt, a szolgálatos reumás müezzin imára szólította az igazhívőket. Hát bement. Lerúgta cipőit. Mondjam, ne mondjam, a sietve felhúzott zokni lyukas volt, erős lábszag terjengett a szent hajlékban, de hát ezt már Algírban is megszokhatta volna – mindenesetre megrohanták az emlékek, felgőzölögtek a tíz-húsz év előtti szép észak-afrikai hajnalok – és közben letérdepeléshez készülődött. Meglepve tapasztalta, hogy térdei megmerevedtek a franciák életmódjától, és hallotta, nadrágja miként hasad szét a lába között a varrás mentén.
Nem jutottak eszébe a reggeli ima szavai, csupán annyit mondott, hogy az ő istene nagy és hatalmas, és megbünteti azokat, akik nem varrták fel ingére a gombot, akik miatt lerohadt a kocsija, kisiklott az elektromos fogkeféje és az ínye még mindig gyengén vérzik.
És akkor egyszer csak minden különösebb bevezető, tudatmódosító vagy sugallat nélkül radikalizálódott. Bekattant. Arra már nem emlékezett, honnan került hozzá egy kis füzet, amely a házi bombakészítés legegyszerűbb módozatait tartalmazta, benne voltak a környéken elérhető fegyverkereskedők reklámjai. Tartalmazta az öngyilkos merényletet dicsőítő leveleket, amelyeket a mennybe távozottak írtak, és volt benne kilencven európai telefonszám. Az iszlám állam alvó ügynökeinek és toborzóinak hálózati elérhetőségei.
A többi már sejthető.
