Ígér még termést „az elágazó ösvények kertje”

Beszélgetés Kovács András Ferenc költővel

Sokan meglepődtek, sokan nem is tudnak róla, hogy Marosvásárhely Kossuth-díjas költője, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője, 2008 januárjától 2019 májusáig a lap főszerkesztője, nyugdíjba vonult. Ő szerkesztette a Látó idei Petőfi-számát, a márciusi lapszám két nyitóverse is az övé, a Névtelen etruszk költő verstöredéke kéziratban a folyóirat záróoldalán is megjelenik, vele azonban már marosvásárhelyi otthonában beszélgetünk, először azóta, hogy hivatalos munkaviszony már nem köti a laphoz. 

– Eddigi pályád minden fontosabb eseményéről interjúban igyekeztem tájékoztatni az olvasókat, erről a döntésedről sem maradhattam le. Ezzel, hogy a laptól nyugdíjba vonulsz, mi változik az életedben, a mindennapjaidban?

– A változás folyamatos valami, használjuk inkább az alakul kifejezést. Vagy egyszerűbb, ha a kérdésedre azt válaszolom, hogy önző módon ezután több időm lesz magamra, amibe persze a család, a gyerek is beletartozik. Remélem, hogy sokkal nagyobb figyelmet fordíthatok a lassan tizedik évét töltő fiamra, Ábrahámra. Jó volt a Látónál lenni, ilyen hosszú ideig a versrovattal foglalkozni, de az ilyesmi elég sok időt elvesz az íróembertől. Az utóbbi hat-hét évben már nem igazán írtam verset. Akkor sem, amikor a főszerkesztést odahagytam. Nagyon sok kézirat, sok könyv van, amikkel foglalkoznom kellene. Reménykedem, hogy a saját „hagyatékomat”, az írással, költészettel, egyebekkel kapcsolatos dolgaimat végre rendbe tudom tenni. És legalább annyira nyomaszt az is, hogy a szüleim, édesapám és édesanyám hagyatékát sem sikerült még megnyugtatóan rendeznem. Könyvtárról van szó, a könyvtár megtartott részéről, illetve komoly színházi dokumentumokról, munkapéldányokról, több dobozra rúgó feljegyzésről, rendezői füzetekről, amiket nem szeretnék eltékozolni vagy elpocsékolni.

– Ha olvasói szempontból közelítünk a Kovács András Ferenc költői jelenséghez, talán kijelenthetjük, hogy ők ezután az eddigieknél több új verset várnak tőled, és nem feltétlenül összegezést. Persze lehet, hogy ez csak az én feltételezésem.

– Az összegezést így, a 64 felé tartva, óhatatlanul meg kell ejteni. Remélem, hogy jövőre megjelenik egy egybegyűjtött verseskötetem a Magvető Kiadónál. Ebben a várható két vastag kötetben az eddig megjelent huszonnégy verseskönyvem anyaga lesz benne, és huszonötödikként még egy összegyűjtött régebbi és újabb verseket tartalmazó kötettel is kiegészítem. A gyerekversek nem fognak szerepelni benne. Azok sem, amelyeket nem egyedül írtam, hanem a rendező Tompa Gábor költőtárssal. A válogatott köteteim versei nem maradnak ki, de a maguk helyére kerülnek majd. Ami az új verseket illeti, az elmúlt hét év alatt tizenhatot írtam, az tényleg nem sok. Akkor lesznek újabbak, ha két-három év múlva a Caius Licinius Calvus-műfordításokat egy kötetben megjelentetem. 179 „versfordításról” beszélünk, ez számbelileg sem akármi. Calvus után pedig a teljes Lázáry következik. A Lázáry René Sándor-versekből kötetben eddig csak egy kicsi válogatás jelent meg a Bookart kiadónál. Ezt az életművet hét vaskosabb kötetre tervezzük.

– Lesz munka velük bőven.

– Lesz bizony. Munka, egyben favágás is. Be kell vallanom, és nagyon jellemző rám, hogy a legkényelmetlenebb dolog a magam verseit újraolvasni. Azért, mert ha nem tetszik valami, egy megoldás vagy más, amivel valamelyik egykori kötetemben találkozom, az bánt. De nem akarom átírni. 

– Késztetés esetleg lenne rá, de mégsem vágsz bele egy újrafogalmazásba?

– Nem is nevezhető késztetésnek, inkább csak fölfohászkodom, legyintek egyet, de bosszankodom. Egyébként azt hiszem, hogy a költészetben nem alapvető dolgokat át lehet javítani. Vesszőt, kötőszót, esetleg jelzőt, de azt, hogy átírjuk, amit tizenéves vagy huszonéves korunkban közöltünk, csalásnak érzem. Vannak ilyen átírós költők, az egyik éppen kedvencem, Füst Milán. Most véletlenül kéznél is van az egyik könyve. Ő többször átírta a verseit, variációkkal. Emlékezetes a Szabó Lőrinc esete is, aki az első két-három kötetét újraírta. Én nem ez a típus vagyok.

– A te költői gyakorlatodban olyan eset nem is fordult elő, hogy újraolvasva azt mondjad, ez a versem jó, de mai fejjel, idősebben, másképp írnám meg?

– Azt hiszem, hogy egy vagy két ilyen versem van az eddigi egybegyűjtöttek között, amiket egy kicsit azért megadjusztálnék, de ezek inkább mesterségbeli dolgok. Jelzőt változtatnék, netán egy sort még hozzáírnék. De csak ennyi. Negyven éve, 1983 novemberében jelent meg az első kötetem, a Tengerész Henrik intelmei. Ötvenöt verset tartalmaz. Sokan reagáltak rá, ki jobban, ki kevésbé, az egésznek volt egy története. Sokat tanultam általa szerkesztésből, a szép emlékű Egyed Pétertől például, akivel együtt dolgoztunk a köteten. Jó úgy válni szerkesztővé, ha az ember szagolt már puskaport. Ifjúkoromban is jártam már szerkesztőségekbe, ez egy külön műfaj volt Kolozsváron. Főleg a Korunknál voltam otthonos, nagyon sokat tanultam Szilágyi Júliától. Nyilván másoktól is, Kántor Lajostól, Veress Zoltántól, arról, hogy mit csinálunk egy kézirattal, meg sok más ilyesmit. A másik ilyen kedves, jó kedélyű hely a Napsugár szerkesztősége volt. Magánszorgalomból be-bementem az Utunkhoz is, a mai Helikon elődjéhez. Példaértékű volt számomra az ott zajló szerkesztőségi élet, meg az a komolyság is, ahogy a szerkesztők leveleztek. Amiből később Vásárhelyen Székely János adott példát mindnyájunknak, akik az Igaz Szóhoz bejártunk. Nem hagyhatom ki Mózes Attilát sem a gyönyörű írásával, Markó Bélát… Ezeket a szerkesztési műhelydolgokat meg lehet tanulni lapszerkesztőségekben, kiadóban. Persze egyetemen is. Engem még tanított Láng Gusztáv, tőle sok tudnivalót magunkba szívhattunk.

– Hiábavaló, az ember mégis gyakran eltöpreng azon, mi lett volna, ha… Vajon, ha nem váltál volna egy irodalmi lap szerkesztőjévé, nem lettél volna főszerkesztő, ugyanúgy alakult volna a költészeted?

– Jó kérdés. Minden bizonnyal másképp lett volna. Nem fő vonalaiban, mert borgesi hasonlattal élve, „az elágazó ösvények kertje” megvolt bennem. De tény, hogy így alakult. Az egy dolog, hogy mennyi verset írtam. Nyugodt vagyok, mert legalább két tele bőrönddel megyek nyugdíjba. És a versek akkor válnak véglegessé, legalábbis a Calvus-műfordítások és a Lázáry René Sándor redaktálása, amikor végre egy kötetben látszik az egész, amikor vállaljuk, hogy a verset könyvbe tesszük. Addig viszont még nagyon jól lehet velük játszani. Nyilván másképp is alakulhatott volna ez a pálya, hogy miképpen, azt nem tudom, nem is akarom elképzelni, mert a sors döntése volt, ez volt az élet. Nagyon lényegesnek tartom, hogy a vásárhelyi ittlétem sokféle egységet alkot bennem. És ez nem igazán osztható. Még magánéleti események szerint sem. Több mint 33 éve, a Látó alapításától itt vagyok, és arra, amit megcsináltunk, amit elértünk, mindig az egész szerkesztőség viszonylatában kell gondolnunk. Markó Bélával, Gálfalvival és mindenkivel, aki megfordult a szerkesztőségben, együtt csináltuk, és a legfontosabb az, hogy kicsi hangsúlyeltolódásokkal a kezdetektől megmaradt a lap. Az én szempontomból ez egy lapszerkesztői életmű, amit ezennel a nyugdíjazással lezártam. 

– Nem fog hiányozni a szerkesztői munka, a közös gondolkodás, mérlegelés meg sok más, ami ezzel jár?

– Nem biztos, hogy hiányozni fog. Egy dolog nagyon fontos: nem kell sokat főszerkesztőnek lenni, és kellő időben kell tudni visszalépni. Egy íróember nem megy nyugdíjba. Még annyi elvégzendő dolgom van, olyan sok megírandó, könyvbe szerkesztendő saját tennivalóm, hogy ettől nem tekinthetek el. Lehet, hogy a szerkesztőségi munka hiányát is érzékelni fogom, de semmiképp sem szeretnék olyan módon belefolyni, hogy hatással legyen az egészre. Hogyha kérdeznek a volt kollégák vagy Vida Gábor főszerkesztő, akkor állok rendelkezésre, de nem szólnék bele semmibe. Kell a generációváltás, a fiatalítás minden lapnak, de a komolyság is. Remélem, hogy az a megbecsülés, amit a Látó indulása óta már kivívott, valamint az igényesség és a nívó megmarad, és szépirodalmi lap jellegét is megőrzi a folyóirat mindaddig, amíg vannak ilyen lapok.

– Arra következtetek, nem hirtelen jött döntésről van szó, jól átgondoltad, hogy kéred a nyugdíjaztatásodat.

– Persze, hogy nem hirtelen elhatározás volt. Én elég töprengő alkat vagyok. Sajnos. Hogy rálátásod legyen az egészre, ahhoz valamennyi önismeret és önkritika kell. Megvoltak ennek a belső fokozatai. Jól átgondoltam, így képzeltem el. Édesapám 61 vagy 62 éves korában ment nyugdíjba, én csak 63 után.

– Amikor az embert sok munkahelyi feladat nyomasztja, könnyen félreteszi azt, ami úgymond nem kötelező. A lapszerkesztés, rendezvényszervezés, menedzselés kellő, akár önámító indok is lehet arra, hogy az ebben érintett az alkotómunkát, a versírást elodázza, halogassa. Mocorog-e már olyan késztetés benned, hogy előtérbe helyezd a költői énedet? Hogy megírd azokat a verseket, amelyek benned valahol már készülőben voltak, csak még nem öltöttek végleges alakot? Amiről eddig beszéltünk, az is inkább szerkesztésre vonatkozott.

– Nálam minden nagyon tudatos. Többnyire óraműként próbálok működni, ez nagyon fontos. Persze, hogy megvan az emberben a késztetés arra, hogy új verseket tegyen le az asztalra, vagy hogy leírjon sorokat, amelyek már megfogalmazódtak benne. De az is fontos, hogy új könyvekkel lépjen elő. Nagyon nagy feldolgozni való anyagom gyűlt össze. Rendbe kell raknom azokat a verseket, amelyek kötetben nem jelentek meg. Ezt már elkezdtem. Ez a késztetés megvan bennem. És nyilván írni is fogok. Újra Borgesre hivatkozhatom: „Túl sok verset írtam fiatal koromban, hogy túl sokat javítsak majd idős koromban”. Különben sohasem javította a verseit, de ez egy ilyen bonmot, amit neki tulajdonítunk.

– Az olvasók nevében is próbálom így irányítani a beszélgetést, mert tudom, hogy sokan azt is lesik a lapokban, nem találkozhatnak-e újabb verseiddel. És ha a pódiumműsorok, irodalmi estek közönségére gondolok, azt is tapasztaltam, milyen élvezettel hallgatják, amikor tűzbe jőve, lendületesen felolvasod egyik vagy másik költeményedet. Ritkulnak majd ezek az alkalmak, ha már hivatalból nem leszel ott a Látó irodalmi színpadi rendezvényein?

– Szerintem fogok még találkozni a verskedvelőkkel. Vásárhelyen és másutt is van közönségem, és jók ezek a találkozók. Bármilyen rosszkedvű, esetleg depressziós vagyok, ezt sosem láthatja a közönség. Mert én az édesanyám fia is vagyok. Az Elekes Emmáé. Volt idő, amikor nem szerettem verset mondani, pedig a szüleim azt mondták, hogy jól mondtam verset. Iskolás koromban háttérbe húzódtam. Lassan jött meg az étvágy arra, hogy ezt el is lehet mondani. Szegény anyám ki is jelentette, úgy látszik, tőle is örököltem valamit. Az igazság az, hogy kicsit színháznak is tartom a versmondást, egyfajta fellépésnek képzelem, jól érzem magam benne. Azt nem szabad látniuk, hogy bajaim vannak, vagy bármi egyéb. Hálás feladat, a közönséggel kölcsönösen hatunk egymásra. Én magam pedig feltétlenül élvezem a felolvasást. A Látó rendszeresen tartandó ilyen estjein, matinéin szerkesztői, főszerkesztői minőségben már nem szerepelek, de ha hívnak, és tehetem, természetesen ott leszek, és verset is örömmel mondok majd.

– A vásárhelyiséged megmarad?

– Persze, hogy megmarad. Én itt lakom Vásárhelyen. Néha ingázom Budapestre, de itt van az otthonom, itt van minden, amit a hagyatékról beszéltem. Számomra fontos emberek vesznek körül ebben a kosárdombi másfél szobás lakásban. Itt van az íróasztalom, itt vannak a könyveim, a kéziratok, ezeket nem lehet egy pillanat alatt elvinni semerre. Sem Budapestre, sem New Yorkba, sem Párizsba, sehova. Marosvásárhely az a hely, ahol 1990-től huzamosan élek, és azelőtt is éldegéltem.

– A falakon levő képekről pedig nem csak a közvetlen szeretteid néznek le ránk, hanem azok a régi vagy későbbi fontos személyiségek is, akik valamiképpen az életedhez, munkásságodhoz kötődnek. A könyveik is körülvesznek.

– Igen, látható itt Weöres Sándor, József Attila, Babits, Ady több kiadásban is és több képen. És édesapám egyik rendezői, színházi fotóját úgy tettem ki, nem véletlenül, hogy a két kedvenc költőnk – az ő kedvenc költői is voltak –, Baudelaire és Tóth Árpád között legyen. Többen is voltak még, de mindegyre átrendezem a kép- és könyvállományt. Csokonai például most hiányzik, Kavafisz is. Aszerint, hogy éppen kit olvasok, kivel foglalkozom, a könyvespolcra az illető fényképét is kiteszem. Ott például az Ady Endre Összes művei és Ady publicisztikája előtt Kosztolányi Dezső látható valamiért. Illetve Csokonai és Petőfi előtt egy Arany János-fotó van. Ez számomra egy érdekes játék. 

– A Petőfi-portrét, a jól ismert dagerrotípiát semmi, senki nem takarja.

– Ez a legelső költőképem, a 15. születésnapomra kaptam, már Szatmáron ott volt a szobám falán. Alatta Füst Milán arcképe, oldalt pedig Jékely Zoltán. Ő Áprily Lajossal és Dsidával külön is szerepel a túlsó falon. Fölöttük Apollinaire, alattuk Fernando Pessoa. Nagyjából kirajzolódik, hogy az ember kiket szeret. Én sok mindenkit szeretek, nem csak egyet-kettőt, akiket kedvenceimnek nevezhetnék. Szeretném, ha az egész költészet az enyém lehetne. Nemcsak a magyar, a világlíra is. És jaj, majdnem elfeledtük! Van ott egy kakukktojás, egy Mozart-kép is!

– Szóval, ha az előtted álló nyugdíjas évekre gondolsz, biztos nem leszel magányos.

– Nem! Ha olvashatok, verset, prózát, kultúrtörténetet, bármit, ami érdekel, jól érzem magam. Van néhány passzióm, ami megnyugtat, s az egyik feltétlenül az olvasás. A jó vers, a jó memoár bármikor jöhet. És persze a zene! Na meg van egy múzeumjáró szenvedélyem is. Nagyon vonz a képzőművészet, régészeti vonzalmaim miatt az építészet, a szobrászat is, és kiemelten a piktúra. Rengeteg művészeti albumom van. Ezeket gyakran előveszem, lapozgatom, és képzeletben máris ott vagyok velük, bárhol is legyenek szerte a földgolyón. Innen, a toronyház emeleti lakásából, ahol függöny sincs az ablakon, mert nagyon fényfüggő vagyok, a Somostető látványa bűvöl el minden évszakban. De ha beülök a karosszékbe, rálátok az egész világra. Hogyan gondolhatnánk magányosságra?!

– Legyen hát részed sok fényben, ragyogásban ezután is, Kovács András Ferenc!

– Köszönöm szépen.