2021. május 15., szombat

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Ha a tavasz állásával kezdeném a jegyzetelést, akkor jelentem, hogy a szilvafa virágai szerteszóródtak a fel-feltámadó szélben, mindenütt virágszirom borítja a földet. A., ha feljön a játékból, csupa kis fehér pillangószárnyat szedeget ki a hajából. Végre van egy ürügy, hogy hosszú ideig illegesse magát a tükör előtt. De ami még ennél is fontosabb, megkezdődött az ugróiskola-idény. 16-24 kockás ugróiskolát rajzol barátnőjével közösen a bejárat előtti aszfaltos bejáróra, tanítgatja ötéves unokaöccsét erre az ősi gyermeki művészetre. Ma már korlátlan mennyiségben áll a serdületlenebb ifjúság rendelkezésére színesebbnél színesebb kréta, ami az én távoli gyermekkoromban vágyálom volt. Igaz, akkoriban akár a főtér járdáira, az úttestre is felrajzolhattad a magad „négyzethálóját”, zavartalanul, vagy majdnem százszázalékos biztonsággal ugrándozhattál a szóbeli szent szabályok szerint, nem fenyegetett a közlekedés agressziója. Viszont régen nincs már ugrókötelezés, azt a fociedzők fedezték fel és sajátították ki a fiúknak. Senki nem rajzol a nedves földre fiús négyzethálót a bicskázáshoz. (Ez nem azonos azzal, amit részeg legények fognak művelni, ha újra kinyitnak az italcsárdák.)

Persze, hogy kisvárosban éltünk, amely egyre nosztalgikusabb távolságra kerül tőlünk, szépül az, ami tulajdonképpen nem volt szép, de nem is volt számunkra elviselhetetlenül mostoha és zord. Szüleink minden telhetőt megadtak nekünk: korlátlan mennyiségű tavaszt és nyarat, nagy havas telet és hosszú, gesztenyegyűjtő, mustvásáros, vidám őszt, iskolát – bár nem kívántuk –, és biztonságot, amelyről a felnőttek nem voltak meggyőződve, hiszen bármelyik éjszaka megállhatott a ház előtt a fekete autó – így mesélték utólag, amikor már nem kellett ilyen direkt cselektől tartani, és mi álmélkodtunk, hogy ebből semmit sem vettünk akkoriban észre. A kisvárosban volt fagylaltos, aki a kocsit tolta, és huszöt baniért tölcséres vaníliafagylaltot adott, vízzel készítettet, és volt két-három mozi, amelyekben szovjet és észak-koreai, kínai és olykor magyar filmeket játszottak. (Nem voltak ideológiai fenntartásaink, mint manapság a keleti vakcinákkal szemben.) 

A mozihíradó – a film előtt – csakis a sikerekről szólt, hangos volt és agresszív, de kit érdekelt, amikor sötét volt, és harmadikos voltál, és megfoghattad a kislány kezét; és volt strand és kismedence, megtanultál úszni, és kora tavasszal, emlékszel, mindenképpen az új düftin rövidnadrágodban akartál iskolába menni, de anyukád rád parancsolt, vedd csak fel a téli gönceidet, mert még meghűlsz nekem, és akkor ülhetsz az ágyban és itathatlak menta- vagy kamillateával, amit nem szeretsz. Pedig magunknak hűltünk meg, mert akkor köröttünk forgott a világ, mi voltunk a középpontban, nem a bátyánk, öcsénk, húgunk, megkaphattuk a legszebb albumokat, amiket apa egy zárt üveges könyvszekrényben őrzött, és benne olyan furcsa képek volt, szentek, asszonyok dundi felnőttképű bambinókkal, és előfordult sokszor egy fickó, akinek nyilak álltak ki a testéből, állítólag rokonod volt, mert őt is Sebestyénnek hívták…

Továbbá jelenthetem, hogy az újságban kórháztüzekről olvashatunk és arról, hogy ezen a tavaszon megteltek az ország intenzív terápiás ágyai, de közel egymillió ember (vagy már annál is több/kevesebb?) megkapta az első oltást, és legalább a fele már a második előtt áll, újra online az iskola, vakáció van, de még sincs, az emberek a nyarat tervezik, egyesek kollektív sétára indulnak maszk nélkül, hangosan kiabálnak, gesztikulálnak, bemutatják, hogy az ő tüdejük ép, nem támadta meg a kór, ezzel szemben tudatuk nem éppen a legkerekebb, felsértették az alaptalan félelmek és a minden alapot és kalapot nélkülöző hírek, fűalatti elméletek, tudományos böszmeségek, a szomszéd nénitől hallott, erkélyen átadott értesülések vagy inkább értesületlenségek.

Ezeken túl, jelenthetem, hogy az orgonabokrunkon megjelentek az ághegyen körkörösen elhelyezkedő, fészekszerűen záródó levélkék, és ott vannak már sötétlilán, mint ütésnyomok, a rövidesen kibomló májushírnök virágzatok; a méhek ügyet sem vetnek a nyitott ablakra, szorgalmasak, unalmasak, kiszipolyozzák, amit csak lehet a vonzó színű virágok kelyhéből. A tévében már siránkoznak a gazdák, hogy a tavaszi fagyokat megsínylette a barack, akár kajszi, akár őszi. A sirámok – biztos jelei a közép- és kelet-európai mezőgazdasági tevékenységnek, az indulásnak, zúg a traktor – már ahol van –, szánt az eke – olykor előkerül a múzeumnak át nem adott, a fészerben őrzött faeke is a kölcsönkért lóval vagy ökörrel…

Egykor még az újságok – főleg a megyei hírlapok, de ebben nem maradhattak le az országos napilapok sem – azzal szalagcímeltek, emígyen vezércikkeltek: „Sietni kell a tavaszi mélyszántással”, vagy „Kollektivisták, dolgozó parasztok, siessetek a krumplivetéssel”, „Most van ideje a tátogatós nyinyóka egyelésének”, „Lóréven és Szentborgőzön már elvetették az idei mandrós szegfűborsot”. Mindenütt felkiáltójelekkel…

Persze nem akarok idilli képet festeni a tavaszról, hiszen elmúlt a húsvét az ország egynegyedének, és jő a másik, a tömjénfüstös, mitikus a háromnegyednek, amikor elindulnak csodatevő ereklyéket csókdosni tömegesen, ekkor semmi sem számít, hányják a fittyet és a keresztet, csak menni, mert hátha csodát tészen a vakhit…

Ezzel szemben határozottan állítom, ugyanis naponta követhetem éjjel-nappal indiszkrét kamerán át, hogy már négy tojáson ül felváltva a gólyapár a sáromberki fészekben. Lesz jövő. Gólyáéknál bizonyosan…