Az E60-as európai út egyik csapdája és szégyene a marosludasi vasúti átjáró. Miközben a többit kiküszöbölték, a mezőségi vonat áthaladását biztosító átjáró az útfelülethez képest magasan kiálló sínpárjával megmaradt, a tájékozatlan gépkocsivezetők nagy bosszúságára. Aki éjszaka, rossz látási viszonyok közepette nagyobb sebességgel hajtott rá a sínekre, úgy megdobták a járművét, hogy könnyen baleset történhetett. Amikor pedig láthatatlan okok miatt hosszan tartották lezárva a sorompót, a késés miatt nemegyszer értelmét veszítette a Kolozsvár vagy a határ felé tartó út. Ha történetesen a szentpáli felüljárót is éppen foldozták, ami az útjavítók kedvenc és végtelennek tűnő foglalatossága ellenére ma is kriminális minőségű, és csak az egyik sávon engedték a forgalmat, majd a láthatatlan okok miatt hosszú percekig leengedett ludasi sorompónál is betartottak neki, búcsút inthetett például a Kolozsvárról felszálló repülőnek, és azzal együtt a sürgős szolgálati útnak vagy a nem olcsó üdülésnek. Volt olyan ismerősöm, aki a saját műtétjét késte le a kolozsvári onkológiai kórházban, és csak hónapokkal később kapott újabb időpontot. Hosszan lehetne sorolni a bosszúságokat, amelyeknek a jelek szerint ma sincs vége. Legalábbis május 4-én, szombaton délelőtt alaposan kimérgelődhette magát a Marosvásárhely és Kolozsvár közötti úton haladó vezető. A délelőtti órákban a Kutyfalvától Ludasig, és ellenkező irányból a Kecétől Ludasig tartó útszakaszon közel 30 kilométeres dugóban találta magát. Hogy miért? Nos, a munkásokat a forgalmas szombat délelőtt rendelték ki, hogy a ludasi vasúti átjáró egyik felén felszedjék a síneket, és váltakozva egy irányban engedjék át a forgalmat. Ráadásul az egy órán át araszoló, majd meg-megálló gépkocsivezetőt, akit a késedelem miatt a gutaütés vagy a szívinfarktus kerülgetett, a „tett színhelyén” egy kivörösödött arcú rendőr fogadta, aki megállás nélkül fújta a sípját és hadonászott, hogy minél gyorsabban hajtson át a még helyén maradt balesetveszélyes sínpáron. A lezárt szakaszon pedig két ember dolgozott, és legalább hatan álltak mellette, hogy gyorsabban menjen a munka.
Aki gyakran megteszi ezt az utat, akár örülhetett volna, hogy végre megjavítják a kellemetlen perceket okozó vasúti átjárót, ha civilizált módon az elektronikus, az írott sajtó vagy egyéb hírforrások révén értesítik arról, hogy a megadott időben kerülje el a szóban forgó útszakaszt, válasszon másik útvonalat. Az időt elrabolni ugyanis a legnagyobb bűn, mert azt visszaadni nem lehet soha – írja annak a könyvnek a szerzője, amelynek a bemutatójára tartottunk szombaton délelőtt.
A történtek után az a kérdésem, hogy meddig és miért tűrjük el, hogy évek óta az autópálya elkészültéről hazudozzanak, csúfot űzzenek belőlünk? Hazafelé tartva ugyanis a félig már „megjavított” sínpáron áthaladva szinte ugyanakkorát döccentünk, mint a délelőtti tortúra előtt.
