– Tiszteletes úr, kezdjük egy talán kissé szokatlan, ám mégis időszerű kérdéssel: kell-e ünnepelni a húsvétot?
– A kérdést ebben a formában feltenni lelkészeknek talán szokatlan. De ha közelebb engedjük a kérdést önmagunkhoz, és valóban az időszerűség prizmáján keresztül szemléljük, mint ahogy a prizma színeire bontja a fényt, mi is ekképpen közelíthetünk e kérdéshez, és a válaszunk is ennek megfelelően alakulhat. Itt és most számomra ez a kérdés több, mint ami első olvasatra tűnik.
Vagyis a „kell” kérdés mögött a szükségszerűséget, a külső parancsot, a kötelező, kényszerítő vagy mellőzhető dolgokat érzem. A valaminek vagy valamihez való megfelelést vagy éppen ennek a megtagadásnak a szabadságát is kihallom a kérdésből. Mintha a helyesség vagy helytelenség a feszültsége is megjelenne. Mintha egy belső visszhangot éreznék a kérdés után. Ha ebben a visszhangban „keresem a szót, keresem a hangot”, akkor ez éppen magára az ünnepre kérdez rá. Tulajdonképpen a „kell” kérdés erre vonatkozott. Ezenkívül pedig az előbb említett színekre bontó időszerűség prizmájának a hasonlatával közelítettem.
Az időszerűség prizmája színesebb és hitelesebb képet kínál számunkra, mint gondolnánk. E valóságlátás elől mégis oly sokszor elfordítjuk testi, lelki és szellemi látásmódunkat. Mintha egyet jelentene az, hogy ha nem veszünk tudomást a valóságról, azzal meg is szüntetjük azt nemcsak számunkra, de mintha megszűnne tagadásunkkal maga a valóság is. Viszont: ha a valóság prizmáján keresztül vizsgáljuk a dolgainkat, akkor olyan színesnek látjuk az ünnepeinket és a húsvétot is, mint amilyen valójában az is. Ez esetben megszűnik a „kell vagy nem kell” kérdésfelvetés is.
– Ha mellőznénk a „kell” kérdésfelvetést, akkor ez mégis mitől lenne időszerű(bb) ebben a formában?
– Hasznosnak vélem húsvét előtt felidézni annak a nemtudásnak az időszerűségét, amivel önmagunkat emlékeztetjük arra, hogy saját életünk nem a mi saját alkotásunk. Hiszen a létnek éppen ezt a „kell” parancsát hoztuk mindannyian magunkkal. Illetve, minket hordozott és hordoz ezután is éppen ez a „kell”, ami egy tőlünk teljesen független létből érkezett és vezet vissza. Ezt talán nevezhetjük Istennek is.
Az életbe való ilyenszerű bevetettségünkről többen is írtak már. Éppen e „kell” nemtudásából, de ugyanakkor ennek köszönhetően is hoztunk – és még reméljük, hozhatunk ezután is – számos ünnepet a minket befogadó családunkba és hiteles emberi találkozásainkba. Ha a „kell” ünnepét megtagadjuk, eláruljuk vagy eltemetjük, akkor ezzel önként vesszük magunkra azt az adósságot, amivel annak idején a mi életünkre igent mondtak.
Az adósság pedig túlmutat már rajtunk, mert saját döntéseink következményeit nemcsak mi, hanem a hozzánk közel állók is megszenvedik. Erre a tagadásra, árulásra, halálra, erre a temetésre valóban nincsenek szavak. Csak fájdalom van.
A tagadó, eláruló nagycsütörtöktől a fájdalmas, megsemmisítő nagypénteken keresztül ritkán jutunk el nagyszombatig. Itt most én az előzőben felvetett lelki, szellemi hiányosságainkra utalok. És még csak nem is érkeztünk el húsvét öröméig.
Az adósság talán csak úgy törleszthető, ha ennek időszerűségét felismerjük, megköszönjük, megtartjuk, megőrizzük, megbecsüljük a létből kiáradó „kell” ünnepét.
Én egy olyan isteni akaratban hiszek, ami figyelembe veszi emberi mivoltunkat, ugyanakkor ennek az akaratnak az érvényesülése mellett mi is figyelembe vehetjük mások és önmagunk emberi mivoltát, mindezek előtt pedig az isteni akaratot. Az isteni akarat túlmutat mindazon, ami a földi korlátok közt felfogható. A valóság prizmája mellett a belső visszhangra jó odafigyelni, amit nem lehet egy külső „kell” parancsára végezni, viszont ha e „kell” belső parancsát meghalljuk, akkor valóban ünnep az élet.
– Végül is árulja el az olvasóknak, hogy kell vagy nem kell a húsvétot ünnepelni?
– Természetesen ezt a kérdést nagyos egyszerűen is meg lehet válaszolni. Ehhez viszont előbb az szükséges, hogy pontosítsuk, mit is értünk a húsvéton és magán az ünnepen.
Ha a tiszteletestől kérdezzük, hogy szükséges-e a húsvét megünneplése, akkor a válasz egyértelműen igen. Hiszen minden tiszteletes azt reméli, hogy húsvét ünnepét mindenki megünnepli, sőt ott lesz minden egyháztag az úrvacsoraosztó istentiszteleteken. Azt reméli, hogy azok a betegek, akik nem tudnak elmenni a templomba, igényelni fogják, és hozzátartozóik ezt jelezni fogják, és ő, a tiszteletes eleget tud tenni azon kérésnek, hogy elvigye a betegek otthonába vagy a kórházlelkész a kórházba az úrvacsorát.
A lelkész mindezek mellett azt reméli, hogy a külső jelenlét megünneplése mellett vagy inkább előtt lelki készülés előzi meg a gyülekezeti tagok számára a külső templomi gyülekezeti ünneplést.
A teológus abban bízik, hogy a jézusi nagycsütörtöki utolsó vacsorától és árulástól a nagypénteki kereszthalált követő nagyszombati temetés után érkezik el az ünnep mindenkihez, aki számára valamiért fontos lehet a húsvét megünneplése.
A lelkigondozó azt reméli, hogy megtalálja a vallásos hitét megélni kívánó hívő lélek a személyes, családi és közösségi húsvéti ünnepszentelése során kérdésére a választ, amely elhozza azt a lelki békét, ami valóban ünneppé teszi a húsvétot.
Kérdés marad, hogy mit gondol az Olvasó, hogy számára kell vagy nem kell ünnepelni, és amennyiben úgy gondolja, hogy kell, akkor miként lesz lehetséges ez számára? Bízom abban, mindenki megtalálja a számára és közössége számára erre a választ.
– Akkor most arra kérjük, térjen ki arra, hogy mitől és miért időszerű ez a kérdésfelvetés most húsvét előtt?
– Húsvét megünneplése magának a húsvét ünnepének a közeledtével időszerű. Ez azon egyszerű oknál fogva is időszerű, hogy húsvét ünnepét húsvét alkalmával lehet csupán ünnepelni.
Annak mintájára ugyanis, hogy a születés- és névnapozást lehet (a szólások szerint) előtte és utána is nyolc nappal ünnepelni, vagy hogy gyakorlatban van a pótszilveszterezés és hasonló más ünnepek is, ez a húsvét esetén és általában a vallásos ünnepeknél nem lehetséges.
Ami az időszerűséget illeti, a nyugati keresztények számára ez egyértelmű: közeledik a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap. Húsvét ünnepének széles körű kérdésfelvetései mellett megvan ennek a maga társadalmi, népi bölcseletű, filozófiai, valláslélektani, pasztorálpszichológiai vagy akár más látószögek irányából felvetődő időszerűsége is. A fő kérdés – úgy érzem, mégis – az volt mindvégig, hogy luxus vagy nem luxus a húsvét és ennek a megünneplése.
– Akkor választ várunk arra is, hogy luxus lenne a húsvét ünnepe?
– Ha abból indulunk ki, hogy a lelkiismeret, az emberi élet manapság luxus-e vagy sem, ha azt vizsgáljuk meg, hogy mi luxus manapság, ami esetleg korábban természetes volt, de mára már luxusnak számít, azt, ami ennek előtte luxus volt és manapság természetes, akkor a húsvét megünneplése, szerény véleményem szerint, nem luxus, hanem egyre meghatározóbb része emberi mivoltunknak.
Ugyanakkor igen eltérő is lehet húsvét megünneplésének a szokása és lehetősége. A kérdés kapcsán gondolhatunk ugyanakkor azokra is, akik önmagukat ateistáknak vallják. A kérdésfelvetésnek más és más olvasata van a különböző korúak, neműek vagy más társadalmi osztályok számára. Ha emberi mivoltunkból indulunk ki, azt is szem előtt kell tartanunk, hogy a húsvét a keresztények/keresztyének ünnepe.
A Földön viszont nemcsak keresztények/keresztyének vagyunk, hanem számos más világvalláshoz tartozók. A keresztények/keresztyének húsvétkor annak a Jézusnak a feltámadását ünneplik, akit nagycsütörtökön elárult egyik tanítványa, aminek következtében nagypénteken kereszthalált halt, és mindezek után harmadnapon, legyőzve a halált, az örök élet hitét hagyta örökségül.
Mindez pedig az Isten, felebarát és önmagunk kettős „szeretetparancsolata” által lehet húsvét életet jelentő ünnepe.
