Hősök napjára

„Héjjasfalva községben az 1849. július 31-én elesett honvédek emlékére a helybeli honvédsírnál ma, 1900. július 31-én déli 11 órakor az ifjúság ünnepélyt tartott. Délelőtt 11 órakor a templomi harangszóra a falu népe zászló alatt kivonult a felvirágzott sírhoz. Itt először a falusi dalárda a himnuszt énekelte, utána Rákosi Dezső kolozsvári ref. teológus (Szederjesről) megható imát tartott”, utána szavalatok következtek. „Az ünnepély a Himnusszal ért véget. A munkaidő dacára is tele volt az ünnepély színhelye nézőközönséggel.” (Ellenzék, 1900. VIII. 1., 3. old.)

117 esztendővel ezelőtti beszámoló ez, amikor még csak „felvirágzott sír” állt azon a helyen, ahol egy jó évvel később, 1901. október 20-án még ünnepélyesebb keretek között felszentelték Zeyk Domokos százados és több vitézül elesett magyar honvéd emlékművét. 

Egy évvel azutáni gondolatok ezek, hogy tavaly megünnepeltük a legendás termetű és hősiességű, de mégis valós és mindhalálig hű harcosunk, Zeyk születésének 200. évfordulóját. 

Ilyenkor, július vége táján, valósággal megszáll az ünneplés vágya és akarása, megszáll és rám telepszik az emlékezés és a hősök napjának súlya – amit ötödjére is, hat hónapos pocakkal, vidáman és boldogan hordozok. Átjár az érzés, hogy úgy lehetek a mának hőse, ha méltóképpen emlékezem, ünnepelek és teszek azért, hogy a holnapnak is legyenek hősei. A végtelen tisztelet sem engedi még sejteni sem, hogy vannak vagy lesznek valaha nagyobb hőseink, mint ők, kiket szent kegyelettel hordozunk és elevenítünk fel évről évre. 

Náluk nagyobb hősökre nincs is szüksége sem családunknak, sem kisebb vagy nagyobb közösségeinknek, sem hazánknak, sem nemzetünknek. De emlékező és ünneplő, valamint a mában a holnapért hősiesen helytálló és cselekvő magyarokra óriási szükség van! Egyre inkább hiánycikk a magyar, mindemellett nem kezeljük védettként, mint a titkos receptes, levédett termékeket. A magyar hozzávalóit mind ismerjük, de sokan – túl sokan – hígítják, vegyítik, az összetevőket lecserélik. Így pedig más lesz a termék és az eredmény. 

Így az ünnepeink egyre inkább protokollízűek, az igazán ünneplők gondolatai egyre ünneprontóbbak, a lelkünk egyre csüggedtebb.

Így a holnapnak, a nemzetnek, a mindhalálig hűséges Atyaistennek lesznek-e magyar fiai és leányai? 

Petőfi Sándor, Zeyk Domokos és a többi hősünk szent nevét idén július végén, kik emlékeztünk és ünnepeltünk, újra elmondtuk – áldó imádság mellett.

De: hol sírjaink domborulnak, gyermekeink, unokáink… leborulnak?

Iszlai Júlia