Holdfény a pallón

Az emberiség ismert és ismeretlen történelme alatt az egyik leggyakrabban használt szó valószínűleg a miért? kérdése volt. Az örökös kíváncsiság, a megmagyarázhatatlan, a megérthetetlen iránt érzett vágy, avagy gyűlölet, a világra rányitott gyermeki pillantás és az elmúlók utolsó percei mögött egyaránt ott lebeg e kérdés, amelyre a legtöbb esetben a válasz csak egy, a miénknél jóval átfogóbb tudatban rejtezik. Vannak életek és életutak, amelyekben a miért? kérdés az átlagosnál sokkal hangsúlyosabban van jelen – általában balszerencsés végkifejletek, tragédiák által övezett, szomorú sorsban élők kérdezik maguktól, másoktól vagy a Fennvalótól, sokszor válaszban sem reménykedve. És vannak olyanok – igaz, kevesen –, akiknek élete e kérdés körül forog. Akiket olyannyira megvert a sors, kivetett kegyei közül a karma, hogy már-már a Jób élete is jobb volt az övéknél; akiknek tragédiái olyannyira borzalmasak és szinte kiszámíthatóan egymást követők, hogy olykor egy egész közösség áll érthetetlenül előttük. Ilyenkor tevődik fel a kérdés: megjutalmaztatik-e, aki mégis helytáll? Avagy: tényleg létezik megtartó irgalom? 

A budapesti Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház új, közös produkciója e kérdéskör mentén mutat be egy olyan, időben és térben szorosan behatárolható, két évszázaddal ezelőtt valóban létező családot, amelynek tragédiákban bővelkedő sorsa megváltozott, a kitartás, a hit végül gyümölcsözött, sorsuk pedig metaforává, történelmi jelentőségű példamutatássá emelkedett. A Döbrentei Sarolta által jegyzett Sára asszony című alkotás egy 19. század eleji, szegény, de tisztességes vidéki család életének egy jelentős fejezetét mutatja be, ám annál sokkal többet mesél el. Cselekménye pár mondatban összefoglalható, mondandója azonban az emberi lélek mélységeibe ér, színpadi megfogalmazása pedig a balladák misztikus magasságaiba emeli. Sára (Söptei Andrea) és György (Szarvas József) családja sokgyermekes, és mégsem az: a nagy ismeretlen különös kegyetlensége folytán egymás után halnak meg gyermekeik – volt, aki újszülöttként, volt aki kétévesen, volt, aki hétévesen, betegségben, kistestvérével együtt. Az anya lassan beleőrül, neurotikus rohamai egyre gyakoribbak. Az apa tettetett nyugalma vagy kirobbanni készülő tűzhányóvá, vagy mély depresszióvá változik. A falu a szájára veszi őket. Az együttérzést fölváltja a gyanakvás. Az áldást az átok. A fiatal tiszteletes tehetetlen, válaszokat adni ő sem képes. Minden súlyos, fekete, nehéz és hideg. Sára újra várandós. Még egyszer, utoljára. Fiatalember érkezik a faluba, a pap unokaöccse, aki – mindenki megbotránkozására – ateista. Sára – végső elkeseredésében – kölcsönkéri a könyveit. Az egyetlen logikus magyarázat hatására – ha nincsen Isten, őt sem büntetheti, következésképpen nem ő a hibás gyermekei haláláért – elveszíti hitét. Az utolsó mentsvárat. Mert azt már nem követi semmi, csak a nagy üresség. Az életből, családból, társból, közösségből való szinte végletes és végleges kiábrándulás, ahol már semminek semmi értelme nincs. A már minden mindegy végzetes nihilizmusa. És ebben a legsötétebb órában a fény átszivárog a fekete falakon, a sötétség lassan eloszlik, a hit megmaradó foszlányai új fogó-dzót nyújtanak, és a sokat szenvedett család élete örökre megváltozik. Az utoljára vállalt gyermek megmarad – és személyében Sára és György a magyar kultúra egyik legnagyobb kincsét adja a világnak. 

Az előadás cselekménye és tematikája a kortárs művek között egyedülálló, ugyanakkor a produkció több érdekességgel is büszkélkedhet: ezek egyike, hogy szerzője nem drámának szánta – a realista stílben íródott, korhű szöveg eredetileg filmforgatókönyvnek készült, annak összes helyszín- és idősíkváltásával, képvágásával egyetemben. Ezt színpadon kivitelezni nagyon nehéz, szinte lehetetlen, de a rendező mégis ragaszkodott hozzá. Az eredmény őt igazolja: a deszkákon szokatlan és egy teljesen más műfaj szakmai sajátosságai szerint íródott alapmű színpadi megfogalmazása elemeli az előadást a realista szövegvilágtól, és egy teljesen új dimenzióba helyezi azt. Vidnyánszky Attila rendezése e szakmai szükségszerűségekből is táplálkozott: olyan színpadi mikrokozmoszt kellett létrehoznia, amelyben – a filmek képvágásaihoz hasonlóan – idősíkok és különböző terek szoros egymásutániságban, avagy épp egyszerre vannak jelen, úgy, hogy egymást se zavarják, és a néző számára se váljanak érthetetlenné, követhetetlenné. Mindez sikerült, és ez a következetes rendezői koncepció, a nagyszerű alakítások és a kiváló díszlet érdeme. Székely László különleges díszlete alapjaiban egy tiszta és szegényes vidéki faházat szimbolizál, igaz, annak csak a szerkezetét jeleníti meg. A „falak” hiányoznak, képzeletbeli térelválasztók csupán. A rácsszerkezetes alaprajzra építkező helyiségekben csak a konyha és a hálószoba állandó, az összes többi tér állandóan változó, éppen aktuális rendeltetésüket apró, szimbolikus kellékek jelzik – imaterem, temető, utca, kertvége, kerítésalja. Itt zajlik a játék, zajlanak az események gyakran egy időben, mégis más térben, egymással összefüggésben, avagy egymásról tudomást sem szerezve. Szimbolikusan ugyan, de oly erős jelzésekkel, hogy azonnal elhisszük: egy kétszáz évvel ezelőtti falu valós mindennapjait látjuk, egy család legbelsőbb tragédiájába nyerünk épp betekintést. 

Sötétben, fekete háttér előtt, temetéssel kezdődik az előadás. Sötétben, fekete háttér előtt, keresztelővel végződik. Az utolsónak született gyermek megmaradt. A szemekben felcsillanó hála a pokoljárás végét jelzi. És e pokoljárás bemutatása a produkció egyik legnagyobb erőssége! A realista szövegvilág és a költői képekkel operáló rendezői koncepció egyedi, látomásszerű színpadi mikrokozmoszt varázsol elénk: benne van a két évszázaddal ezelőtti vidéki lét megannyi babonája, sötét gondolata, már-már komikusnak ható kényszerképzete (lásd a pallón átkelő asszony madárrá változásának hiedelmét), és benne van a vak hit, az örök remény, az írástudatlanságból fakadó lelki bezártság, a befolyásolhatóság, a hagyományok mindenható hálója, amely átszövi a résztvevők életét, és amely egyaránt jelent áldást és átkot, segítséget és hatalmas terhet. Ebben a világban él Sára és György, alakjuk egyedi, karakterük hiteles, a mű cselekménye és üzenete a nagyszerű játékukon, emlékezetes színpadi jelenlétükön átszűrt jelentéstartalommal válik igazán megrázóvá. Söptei Andrea Sárája akár a születő csodagyerek előképe is lehetne: a rossz helyre született, természet adta intelligencia megtestesülése, azé a nem mindennapi tudaté, amely a mélyen megélt hitet el tudja dobni magától, majd vissza is képes fogadni azt. Az örökkön kutakodó természet szimbóluma, a kíváncsi ember archetípusa, aki meglett asszonykorában is megtanul olvasni, hogy megtudja, miért veri őt ily nagyon az Isten (a sors fintora, hogy éppen ez téríti majd el a hitétől). Azon asszonyok jelképe, akik nagyon sokáig tűrik a sors csapásait, de amikor végül megtörnek, akkor minden veszendőbe megy körülöttük. Hacsak nincsen egy olyan társuk, mint a Szarvas József által megformált György, a csendben szenvedő, mélyen szerető, feleségét halkan imádó, letűnt korok férfitípusát megtestesítő férj, aki szintén gyermekeit vesztett szülő, és aki – kezdeti, erőteljes dühkitörését leszámítva – sziklaként viseli a csapásokat. Ő a csendes erőbe menekül, a konok kitartásba, a dacos fogösszeszorításba. Lelki keménységét csak feleségének sikerül feloldania, igaz, olyankor nagyon. Kettejük természetének ellentéte, a vitáikon átsugárzó kölcsönös szeretet és megértés pillanatainak sorozata gyönyörű színpadi párost eredményez, amely méltó táptalajt ad a nézőtéri katarzisnak. Egyszerű, és mély élettapasztalatról árulkodó dialógusaik, korhű beszédük és megjelenésük ellenére csak külsőségeikben válnak a 19. század részévé – ehelyett egész lényük metaforává nemesedik. 

Az előadás többi szereplője ugyancsak ezen, csupán első látásra realistának tűnő rendezői látásmód szerint megformált karakter. Mindannyiuk esetében hitelesen színpadra vitt alakjuk egyedi, és mégis általános jellemzőkkel bír: Demeter Mór lelkipásztor (Berettyán Sándor) a fiatal, kevés élettapasztalattal és csak egyirányú műveltséggel rendelkező, így rossz tanácsokat adó tiszteletes példája, Miksai Tibor doktor (Tatai Sándor) alakítása pedig a vidéki kisvárosban ragadt, értelmiségi konkurenciát el nem viselő, kisebbségi komplexusokban szenvedő, de azokat nem ismerő, mindent kontrollálni akaró orvost jeleníti meg. Fiatal feleségével, Erzsikével (Márton Emőke-Katinka) való kapcsolata a főszereplők történetének szép, és azzal éppen ellentétes mellékszála, amelyet az anyós, Bözsi néni (Szász Anna) boszorkányszerű karaktere színesít. És ott az ateista, vidékre száműzött diák, Demeter Bendegúz (Ruszuly Ervin), a nyíló világra ráeszmélő fiatalság gyakran veszélyesen felelőtlen tettekben megnyilvánuló szabadságvágyának megtestesítője. Egyikük sem csupán fehér vagy fekete, a színpadra vitt korszakkal ellentétben nem a romantika szélsőségesen gonosz/jó karaktertengelyén mozognak, annál jóval árnyaltabb és összetettebb karakterek, de mégis elsősorban jelképek ők, egy olyan közösség jelképei, amely körülveszi Sára és György családját. Éppen ezért a két „igazi”, hús-vér szereplő, a maga sokoldalúságával, lélektani sokszínűségével, karakterformálódásával, lelki és szellemi zuhanásaival és szárnyalásaival, tagadásával és hitével, kitartásával és összeomlásaival, kitöréseivel, egymásra-utaltságával és halk, olykor szívbemarkolóan súlyos szeretetével, az anya és az apa alakja. Alakításukban egyszerre mutatják meg a kétszáz évvel ezelőtt konkrétan behatárolt térben élő ember hitét, bizodalmát, világlátását, miközben tragédiájuk megélése és túlélése örökké aktuálissá teszi példamutató kitartásukat. 

A rendezés, a színpadi tér, a néző és játszó közelsége, a hangokban és mozdulatokban hol történetmesélő, hol azt aláfestő, hol abban éppen részt vevő népi jellegű zene és táncosok, a sejtelmes fények, hosszú sötétek, sokatmondó kellékek és sokértelmű sorok nagyon szép ívű előadást építenek, amely a születésben, az újjászületésben, a keresztelő névadás momentumában, az igazán kiérdemelt, utolsó utáni esélyben éri el zenitjét, és válik fényben kitartott, örökkön érvényes pillanattá.

*

A budapesti Nemzeti Színház és a marosvásárhelyi Spectrum Színház közös produkciója. Döbrentei Sarolta: Sára asszony. Szereplők: Söptei Andrea, Szarvas József, Berettyán Sándor, Szász Anna, Márton Emőke-Katinka, Tatai Sándor, Ruszuly Ervin, Varga József . Prímás: Kiss B. Ádám. Táncosok: Sosovicza Fanni és Bodnár Dániel. Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Dramaturg: Verebes Ernő. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Vidnyánszky Attila.