Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Két hét után elállt a kormányfő a közalkalmazottak kényszerszabadságoltatásának ötletétől, amely saját politikai berkeiben nem bizonyult népszerűnek, de legalább két szempontból komoly baklövés. Elsősorban erkölcsi, de emellett anyagi szempontból is.
Hogy ez a válsághelyzet mindenkit súlyosan érint, az már előre látható. Az időlegesen felbontott munkaszerződések száma jó ideje a millió környékén ingadozik, a véglegesen felbontottaké a múlt héten haladta meg a negyedmilliót. Amikor vége lesz a karanténnak, ez az arány valószínűleg meredeken eltolódik majd az utóbbi kategória javára. Mert egyelőre az állam még bepótol a kényszerszabadságon levők bérébe, de ez csak a szükségállapot végéig tart, ahogy a munkaügyi miniszter is nyilatkozott erről a napokban. Viszont az élet csak fokozatosan indulhat újra, így számos területen munka még nem lesz, de támogatás már nem, és ez főleg a kis cégekre nézve lesz végzetes, ahol a bevételek nagy része a bérekre megy. Ebben a helyzetben az államgépezet több mint egymilliós, a magánszférához képest jól, de sokszor inkább túlfizetett személyzetéből azoknak a kényszerszabadságoltatásával, akik a karantén ideje alatt pláne csak a jelenléti ív aláírásáért fáradtak volna be a hivatalukba, egy felelős kormány szolidaritást vállalhatott volna azokkal, akiknek az adópénzéből maga is hazaviszi a fizetését. Ha ez meg sem fordult volna a fejükben, azért is megérdemeltek volna egy nadrágporolást, de felvetni az ötletet, aztán visszatáncolni, akkora pofátlanság a tisztességes adófizetőkkel szemben, hogy arra már nincs jelző. Az indok vélhetően politikai, de ott meg ez már a balekségnek az a foka, amikor a delikvensnek ártani sem kell, elintézi ő magát önerőből is. Csak ebben semmi vigasz nincs, legalább addig, amíg azok, akik a helyére léphetnek, lényegileg semmiben sem különbek.
Másrészt ezzel a lépéssel egy olyan helyzetben, amikor az államkassza bevételeinek java fizetésekre és nyugdíjakra megy, jelentős összeget tudtak volna megspórolni, amit lehetett volna fordítani az adókat kitermelő magánszektor támogatásától kezdve egy sor célra. És tálcán jött egy lehetőség a politikai alapon túlduzzasztott és túlfizetett hivatalnoki gépezet megreformálására is, amit hagytak elszállni. Ám ez a reform már a közeljövő viszonylatában sem látszik elkerülhetőnek, csak akkor már nem társadalmi szolidaritásvállalásként, hanem az államcsőd elől menekülő válságintézkedésként lesz felcímkézve, nem opcionálisan, hanem kötelezően, ahogyan pont egy évtizede már volt példa rá.