A múltkor valami whisky-ről is fecserésztél a csütörtöki kitipegődben, szólított le az utcán egy ismeretlen rajongóm, aki ezek szerint olvasott már ezt-azt tőlem is. Majd így folytatta a kötözködést: de az írás többi részében whisky-nek nyoma nem volt. Viccelsz te velünk?
A múltkor valami whisky-ről is fecserésztél a csütörtöki kitipegődben, szólított le az utcán egy ismeretlen rajongóm, aki ezek szerint olvasott már ezt-azt tőlem is. Majd így folytatta a kötözködést: de az írás többi részében whisky-nek nyoma nem volt. Viccelsz te velünk?
Mély szégyenérzet ömlött el rajtam több okból is. Egyfelől meg voltam róva, hogy túlzottan viccesre formázom a mondandót, ami sokat ront az eszmeiségen, másfelől pedig becsapva érezhetik magukat azok a fogyasztók, akik szellemi söntésemben a pultra könyökölve várják a beígért rozspárlatot.
A továbbiakban tehát a whisky-ről lesz szó. Csak komolyan. Szigorújan, amint Anita unokám mondaná.
Azokban a régi szép időkben, amikor bennünket a társadalomhoz idomítottak, a nevezett italféleség maga volt a tömény kapitalizmus, annak is rothadó szakasza az imperializmus, amint erre Lenin oly zseniálisan ráérzett. Bezzeg ő a whisky helyett az építő jellegű, mélyen orosz és népi vodkát kedvelte és kedveltette meg az új típusú szovjet emberrel, annyira sikeresen, hogy ma sem tudnak leszokni, csupán azok, akik már megkóstolták a Nyugat hímporát és whiskyt rendelnek Krasznoje Moszkovszkoje kultúrcsehóban. (Emlékezzünk: a csehó orosz szó, semleges nemű – azaz bárki bemehet, ki lesz szolgálva.)
Whisky-t vedeltek az aranyláz hősei, a matrózok a züllött korcsmákban, a dokkokban, milliomosok az összejövetelen sok jéggel. Utóbb megtudtuk (tudtam), hogy szakszerűen úgy kérik, on the rock – vagyis sziklákon. Whisky-t öntudatos dolgozó nem iszik, mondhatta volna Hofi, aki sokunk számára ma is a magyar humor koronázatlan királya, poénjai klasszikus értékűek, beépültek tudatunkba és sejtjeink citoplazmájába. Ha érted, mire gondolok.
A whiskyvel először élő egyenesben, úgy értem közvetlenül csupán egy hatalmas metszettkristály-pohár közvetítésével találkoztam – aki a konyhai jószolgálatot teljesítette –, az ismerkedés a Karl Marx utcában történt a sörissza Münchenben. (Amott ugyanis volt/van Marx utca, a szobrát sem vitték ki a helyi közgazdasági egyetem tudataulájából.) Valami távoli rokon, aki egykor közeli volt, de kiszökött harmadik felesége után a Román Televíziótól egy sítúra alkalmával még 1972-ben, kínált meg vele. Nem utasíthattam vissza, hiszen itt voltam a kapitalizmus szívében, egy tömbházlakás hetedik emeletén, a távolban látszottak München belvárosának tornyai, és én teljesen elengedtem magamat.
Egy hajtásra kiittam. Természetesen megrovásban részesültem, közölték, látszik, a bugris kommunizmusból szalajtottak, hiszen a whisky-t apró kortyokban illik fogyasztani, illogatás közben illik többször is lámpafény felé tartani a metszettkristály-poharat, megcsodálni aranyló mézszínét, dicsérni, sokat hallgatni, csak nagyon lényeges szót mondani, mert a whisky nem szereti a szószátyárokat és pancsereket. A whisky a komoly emberek itala, csak walesi segédvájár issza le magát a sárga ülepéig, intelligens ember tőle jobb hangulatra derül, pompás gondolatai támadnak, reggelre kelve asztalán megírva találja élete első igazán sikeres regényét, amiért hajba kapnak a kiadók és kékharisnyák szaggatják az író kilincsét, garbóját és egyéb ruházati kiegészítőjét.
Na jó, okvetetlenkedtem: de ki írta meg helyettünk azt a reggel az asztalon heverő zseniális kéziratot? Nem kakukktempó vagy plágium ez, más tollaival ékeskedni?
Megnyugtattak, egy fél üveg whisky-nek tudható be a csoda: te írtad. Gondolj csak Hemingwayre, mondták, és belém diktáltak lassú kortyokra ítélve még két pohárral. Ezek után csak bedőltem az ágyba, és reggel tízkor ébredtem meg. Fejfájás egy szál sem. De az asztalomon nem volt ott a pompás, egyedül üdvözítő kézirat. Csak egy maszatos pohár.
Azóta is szent meggyőződésem, hogy Garcia Marquez lopta el a kéziratomat, ugyanis abban az évben ő is Münchenben vendégeskedett. De holtakról vagy jót, vagy semmit.
