A hetvenkedő fotográfus

A fotográfia minden területén otthon van. Ezért is szokták művei kapcsán elsősorban a változatosságot említeni. Beszédes portrék, mindennapi és különleges élethelyzetek, a vidéki és a városi táj, regélő tárgyak és igényesen fotózott művészalbumok illusztrációi mellett a konstruktív fotográfia sem idegen tőle. Bevallása szerint valósággal vadássza, gyűjti a képelemeket, amelyekből a számítógépes képfeldolgozó program segítségével egy új, összetett, gondolkodásra késztető vagy humoros alkotás születik. Így válik időnként a fotográfia mágusává, 

„tájberendezővé”, ahogy magát nevezi, olyannyira, hogy dokumentum jellegű képeit nézegetve is felmerült már bennem a kétely, hogy „valódi valóság”-e, amit látok.

Kucsera Jenő, a Nemzetközi Fotóművész Szövetség Művészének (AFIAF) nevével iskolás koromban találkoztam először. A szakszervezetek házának könyvtárát gyakran látogatva érdeklődéssel néztem a marosvásárhelyi fotóklub (ma egykori vezetője, Marx József nevét viseli) tagjainak az első emeleti előcsarnokban kiállított képeit. Romantikusnak láttam a Maros-parti hétfákról készült felvételt, amely alatt egy számomra furcsán hangzó név állt. Az elmúlt években volt alkalmam megtekinteni Kucsera Jenő újabb és újabb fotóit, s megtapasztalni ügybuzgalmát, lelkesedését, kitartását, amellyel a marosvásárhelyi várban levő galériát és annak műsorát szervezte. A kiállítás-megnyitók alkalmával pedig a fotózás mellett másik szenvedélyének hódolva egy-egy szép verssel ajándékozta meg a közönséget. 

Nemrégiben a munkásságát összefoglaló mutatós fotóalbummal lepett meg, amelyet ő maga szerkesztett, ő írta az előszavát, és „szponzorálta” a kiadását is egyben. A hetvenkedő fotográfus című albumból a hosszú évek óta tartó kisnyugdíjas lét miatt csak tízre futotta, de ha akadna egy igazi támogató, több példányban is ki lehetne nyomtatni.

Gyógyír a nehézségekre

– Az életmű legjellemzőbb állomásait tartalmazó album kapcsán a fényképezés iránti szenvedélyig vezető útról kérdeztem. Amint válaszaiból kiderült, egész életét átszőtték a nehézségek, a veszteségek, s a kiutat, a gyógyírt a nagy szenvedély, a fotózás jelentette.

– 1942. május 27-én születettem Marosvásárhelyen. Édesapám, Brassóban tanult híres cukrászmesterként, a főtéri nagypatika udvarán egy szabó- és egy borbélyműhely, valamint egy kalapszalon szomszédságában működtette a cukrászdáját. Édesanyám dálnoki származású volt, a nevünk állítólag cseh eredetű, Magyarországon gyakran fordul elő. 1949-ben, amikor a szövetkezetet államosították, édesapám a főtérit a Szentgyörgy utcai Olga cukrászdára cserélte, s annak az udvarán volt a lakásunk is. 1949-56 között a Bolyai iskolába jártam. A hetedik osztály elvégzése után meghalt édesapám. Mivel édesanyám is beteges volt, a szomszédok unszolására hallgatott, akik arra biztatták, hogy „a gyermeket be kell adni valamelyik gyárba, hogy keresete legyen”. Így kerültem az Elektromaros káderosztályára, ahol azt mondták, hogy csak az öntödében van hely. Ezt a szót, hogy öntöde, akkor hallottam először, de nem volt más választásom. Ipari szakiskolába küldtek, majd bekerültem a vasöntödébe, ahol ötvenéves koromig dolgoztam, s havi 407 lejjel kezdtem a nyugdíjas éveimet. 

13-14 éves koromban fertőződtem meg

– Hogyan történt a találkozás a fotózással?

– 13-14 éves koromban hosszas könyörgés után születésnapomra vette édesanyám az első fényképezőgépet. Akkor „fertőződtem meg” a fényképezéssel, amiből egész életemben nem tudtam kigyógyulni. Mivel az Orizont márkájú gép kezeléséhez fényképezési alapfogalmakra volt szükség, a megyei könyvtárban levő egyetlen fotográfiai szakkönyvet hetekig másoltuk a szomszéd fiúval. Később nagyítógépet barkácsoltam házilag, s a konyhából leválasztott kis sarokban szereltem fel. Lámpaháza a gyárban kiszuperált két esztergapad lámpaburája volt, lencséje egy diavetítőből került. 

– A fényképezés ritka, érdekes dolognak számított az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, s az album előszavában olvastam, hogy a fotózó kisdiáknak nagy sikere volt a tornakerti kézilabdás lányok körében. Mit fényképeztél a legszívesebben?

– Kezdetben a rokonokat, a családot, portrékat. 16 éves koromig nem jártam a városon kívül, ezért a tájképfényképezésbe csak később kapcsolódtam be. Mielőtt behívtak volna katonának, sajnos elromlott a fényképezőgépem, s  fotós ügyködésemet abba kellett hagyni. A leszerelésem után összegyűjtött fizetéseimből  egy Practica márkájú keletnémet gépet vásároltam. Ez már korszerűbb volt, ami a képek minőségén is meglátszott. A „fotó-laboromat” továbbfejlesztettem, s az éjszakáimat képkészítéssel töltöttem. 

Városi ember lévén, továbbra is az emberek izgattak, de lefotóztam minden egyebet, ami érdekelt. Valósággal kitágult előttem szépségeivel a világ, az emberek, s a magam szórakozására készült képek egyre nagyobb sikert arattak a családom körében. 

A sorsdöntő találkozás

– Akkoriban már régen működött a marosvásárhelyi fotóklub, hogyan kerültél a tagjai közé?

– A hetvenes évek közepén meghirdették a helyi újságban, hogy  kiállítást rendeznek, amire képeket kértek. Lelkesen készültem, de mivel hiányzott az önbizalmam, a megadott címre a feleségemtől küldtem el a képeket. Marx Jóska bácsi, a klub vezetője megnézte, és azt üzente, hogy várnak maguk közé. Mivel egy képemet sem állították ki, elment a kedvem. 

1978-ban a nagyváradi fotósokkal való találkozásra hívták az érdeklődőket, s a névtelenség leple alatt én is elmentem. Kedves emberekkel találkoztam, akik régi kollégaként kezeltek. A szünetben odamerészkedtem Jóska bácsihoz, és elmondtam, hogy én vagyok az, akit hívott a klubba, amire azt válaszolta, hogy akkor menjek. Azóta is járok, immár 36. éve. Ez a találkozó sorsdöntő volt számomra. Láttam a képeket, és fel tudtam mérni, hogy az én felvételeim messze állnak a kiállított művészi színvonalú fotóktól. Eldöntöttem, hogy utol kell érnem azt a szintet, aztán rájöttem, hogy csak azt lehet utolérni, ami áll.  Hálás vagyok a klub tagjainak, hogy velük együtt tehettem meg ezt a hosszú utat a több mint harminc és fél évtizeden át.

– Az első sikerek?

– Először Kolozsváron díjaztak. Az évek során 15 egyéni kiállításom volt, 1978 óta vagyok a Marx József Fotóklub, 1986-tól a Román Fotóművész Szövetség és a Magyar Fotóművészek Világszövetségének a tagja. 2001-ben kaptam meg a Nemzetközi Fotóművész Szövetség Művésze (AFIAP) címet, a szövetség ezüstérmét Kaposváron nyertem el. Az EFIAP (Nemzetközi Fotószövetség Kiválósága) cím megszerzése a pénzen, azaz a pénz hiányán múlott. A nyugdíjamból nem jutott a számomra magas, 120 eurós kezelési költség befizetésére, ezért úgy döntöttem, hogy nem élek a lehetőséggel.

Új horizontok

– A rendszerváltozás után nagyot változott a világ, a fotográfiában is új horizontok nyíltak. Hogyan sikerült megbarátkozni az új digitális technikával?

– Nyugdíjasként olyan dolgot kellett elsajátítanom, ami a fiatalnak sem könnyű. A digitális technika a képi információk halmazát zúdította ránk, ebből kell kiválasztani azt, ami első látásra megnyeri a nézőt. Úgy érzem, hogy időben váltottam. Vásároltam egy Canon D-70-es fényképezőgépet, aminek a részleteit nehezen ugyan, de végül sikerült kifizetni. A digitális technikát és a számítógépes képszerkesztést is alaposan elsajátítottam, s közben felfedeztem a lehetőséget, hogy egy-egy újabb odaillő részletelemmel hogyan lehet érdekesebbé tenni, többet kifejezni a képekkel. 

A 2000-es évektől magyarországi alkotótáborokba kaptam meghívást, s felsorolni sem tudom a sok kedves emléket, amiben az észak-magyarországi kirándulások során részem volt. Nagy élményt jelentett a napokban a Korond környéki tőzegláp környékén tett kirándulás, amit díjként kaptam. 

– Beszéljünk a galériáról, amit a vár romos épületében önkéntes munkával alakítottak ki a fotóklub tagjai.

– Néhány termet használhatóvá tettünk, s a galériában, amelynek tizenegy éven át a vezetője voltam, igyekeztünk a legjobb fotóművészeket vendégül látni, látványos kiállításokat szervezni, s versmondással vonzóbbá tenni a közönség számára. Sajnos, már négy éve, amióta a vár elhúzódó javításába belefogtak, székhely nélkül maradtunk. 

Szoros kapcsolatban a költészettel 

– Élmény hallgatni, amikor verset mondsz, s azt is megfigyeltem, hogy milyen gondosan megválasztod, hogy a kiállítás tematikájához illő költemény legyen. Egy Radnótival indítod és egy Hervay Gizella-verssel fejezed be az albumot is. Hogyan kerültél ilyen szoros kapcsolatba a költészettel?

– Mivel a Kövesdomtól a várig naponta meg kellett tennem az utat, közben verset tanultam, sokszor éjjel is, ha nem tudtam elaludni. Sokáig kell ismételnem, de aztán hosszú ideig megmaradnak az emlékezetemben. Sok a verseskötetem, s még jó néhány verset szeretnék megtanulni. Sajnos, nincsen önbizalmam, s minden alkalommal le kell győznöm a lámpalázat. Nagyon szeretek olvasni, de az egyik szemem megműtötték, s ha a második műtéten is túl leszek, új szemüveget kell rendelnem. 

– Nem olcsó mulatság egy fotóalbumot kiadni, nem sikerült támogatást találni?

– Próbálkoztam, de a több irányból is ígért segítség elmaradt. Mivel nagyon szerettem volna egy albumot, itthon összerakosgattam a képeket, megírtam az előszót és megszerkesztettem a könyvet. A győri Szegény gazdagok, gazdag szegények kiállításon nyert díjból tíznek a kinyomtatására futotta. 

– Mire a legbüszkébb Kucsera Jenő?

– Arra, hogy olyan alkotóművészek, mint például Izsák Márton, Bálint Károly, Datu Victor, engem kértek fel, hogy alkotásaikról elkészítsem a fényképeket, ami a képzőművészeti albumukba bekerült. A fotóklub néhai elnökének, Marx Józsefnek az albumában megjelent művészfotókat is én nagyítottam ki.

– Ha sok pénz hullna az öledbe, mire költenéd?

– Egy fotógalériát építtetnék, hogy a vásárhelyi fotóklub tagjai és a meghívottak legyen ahol bemutassák alkotásaikat. 

– Ennyi év után nem untál bele?

– Nem. Akkor érzem igazán jól magam, amikor fényképezek, csak azzal az idővel tudok magam előtt elszámolni, amit fényképezéssel töltök – ahogy azt az albumom előszavában is megfogalmaztam.