2019. április 21., vasárnap

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Még a múlt század végén, a ’90-es évek elején kérdeztem rá

egyik idősebb presbiterre a város legnagyobb negyedének autóbusz-megállójában: hova utazik? A válasz akár megszokottnak is tűnhetett volna, de számomra mégis különös volt, sőt egy jó negyed évszázad múlva is elmosolyodom, ha eszembe jut: „be a városba”. A Tudor negyedbeli nagy csomópontnál történt ez a rövid, pár szavas dialógus. Akkor még az átkosból átörökölt üzlet nevéről Fortuna névvel illettük a helyet. Értettem én, hogy miért kellett „bemenni a városba”, hiszen abban az időben az új lakónegyedekben egy-két vendéglőn és földszinti üzleten kívül nemigen volt valamilyen intézmény, így az ott lakók számára is a főtér jelentette a várost.

Mert mi is volt akkor a főtéren?

Még működött a Maros vendéglő, sőt a ’80-as évek végére beszűkült halhúsos ebédek után a régi, feledhetetlen, igazi vásárhelyi Maros vendéglőt láttuk magunk előtt. Szemközt vele ott volt a nagy könyvesüzlet, s bármennyire cenzúrázták az elvtársak a Kárpátoktól délre, mi itt, Erdély szívében azért hetente vásároltunk egy-egy magyar nyelvű könyvet, mi több: akkor azokat rendesen el is olvastuk. És volt a főtéren négy működő mozi is (ideszámoltam a Haladás filmszínházat is, amely a Nyomda utcai volt zsidó kultúrházban működött).

Mekkorát fordult ez a város egy jó emberöltőnyi idő alatt! Most mi, a főtér környékén lakók „megyünk ki” a városból heti vagy kétheti nagy bevásárlásokhoz a város szélén vagy még azon is túl épült nagy bevásárlóközpontokba; sőt már moziba is a Maroskeresztúr szomszédságában felépült nagyáruház egyik részébe járunk.

Új életforma alakult ki a főtéren: önműködő pénzváltóknál állnak sorban fiatalok (néha korosabbak is), gyorsbüfékben keleti ízekkel átitatott, papírtasakba csomagolt tízórait fogyasztanak az utcán. Egyre kevesebb áldott állapotban lévő nővel találkozom, a legtöbben sietnek azon a korzón, ahol egykor sétáló emberek köszöntek egymásra. Ha sétálót látok, legtöbbször bő szoknyás és fekete kalapos csoportok azok, amelyek naponta ott ülnek a Mc Donald’s giccses kirakatában, hátuk mögött a műrobotokkal, pedig egykor egy órát is álltam azon a helyen sorban, hogy láthassam Latinovits Zoltánt és Venczel Verát a Kárpáthy Zoltánban.

Már rég nem a régi várost siratom, csak időnként olyan furcsa nekem ez a mostani főtér, mert úgy hiányzik onnan egy pár szép emlékű hely és néhány szép emlékű arc. Aztán elgondolkozom, még egy emberöltőnyi idő után vajon a „városban” élőknek fog-e hiányozni arcunk, mostani városunk, a mi főterünk?

Fotó: Nagy Tibor