Hercegfogás

A városbíró gondolt egy merészet, és Károly walesi herceget meghívta Fehérvárra. Na nem Székesről ment a pecsétes levél, hanem innen a Maros-parti Gyulafehérvárról. Honfitársaink újfent bebizonyították, hogy megvan a magukhoz való eszük. Mert a székelyek, bár etették-itatták, illatos ágyba fektették a brit trón várományosát, nem próbáltak hasznot húzni a fejedelmi sarj parasztromantikai gyöngeségéből. Nekik ugyan megtiszteltetés volt, hogy a Kárpátok ölelésében megbúvó Zalánpatakon több házat is vásárolt Károly, de a falu skanzenné változtatásával már nem értettek egyet. A herceg barátjának számító Kálnoky gróf alapítványa a táji és épített örökség védelmében tanulmányt készíttetett, ami kiváltotta a helyiek nemtetszését, ugyanis az ő véleményüket senki nem kérdezte. Szerintük kevesen tudnának megélni a faluturizmusból, annak ellenére, hogy nemzetközi hírverést kapott az albioni nemesek itteni portyázása. Volt aki keserűen megjegyezte: nem szabad visszafogni a falu fejlődését csak azért, hogy a hercegi vendégek évente egyszer-kétszer rácsodálkozzanak a mi nyomorúságunkra. Tény, hogy nyakas emberek ezek a székelyek. Nem úgy, mint az érchegységbeliek. A brit sajtóban megjelent levél szerint a koronaherceget szívesen látnák Gyulafehérváron, Erdély egykori uralkodói székhelyén, a felújítás alatt álló 

középkori palotában. Természetesen megértik, ha a bokros birodalmi teendők miatt keveset koptatja a palota lépcsőit, de azért fogadja el a walesi hercegi cím mellé az Erdély hercege tiszteletbeli címet is. Mindezért cserébe csak azt kérik, hozzon minél több turistát a városba. A kérést nagyon rafináltan időzítették, azutánra, hogy az államfő kitüntette Károly herceget az ország érdekeinek népszerűsítéséért. Valószínűleg ezek után nem lesz brit gyarmat Erdély, de még a monacói hercegségbeli jólét sem köszönt ránk, ám el kell ismerni: agyafúrt húzás volt. Ami ennél is érdekesebb, senki nem félti az ország egységét. Egyetlen nemzetmentő sem kiált hazaárulást, netán azt feltételezve, hogy valakik Erdélyt el akarják szakítani Óromániától. Ilyen a társnemzet: szívesen meghív idegen uralkodókat, csak a magyaroktól, székelyektől irtózik, mint a tűztől. A székelyek pedig elszalasztottak egy jó alkalmat. Károlyt fel kellett volna kérni, legyen Székelyföld hercege. Talán így az autonómia kérdése is hamarabb megoldódott volna. Legfeljebb Károly székely harisnyát húzott volna a skót szoknya alá. Egy hercegi cím ennyi áldozatot megért volna.