Házaspárok mozgalmas ünnepe

Együtt az élet jegén

Kastélykerti séta, játékos feladatmegoldás és esti jégtánc is szerepelt a marosszentgyörgyi Életfa – plébániai családos közösség házasság heti rendezvénysorozatában. A szabadtéri programokkal tudatosan kínáltak kimozdulási lehetőséget a kezdeményezők a járványhelyzet nehezebb időszakaiban „begubózásra” kényszerített pároknak.

A Marosszentgyörgyi Polgármesteri Hivatal egy évtizede csatlakozott a Bálint-nap táján zajló magyarországi és erdélyi rendezvényekhez. A községbeli házastársak minden évben lelkesen vettek részt a nekik szóló programokon, és a közös élmények aktív közösséggé formálták őket. Így született meg az Életfa, amely idén első alkalommal vette át a házasság hete szervezői szerepét – tudtuk meg Sófalvi Szabolcs polgármestertől.

A Maradjunk együtt! mottóval múlt szerdától vasárnapig tartó rendezvénysorozat egy hatgyermekes pár, Balázs Róbert és Hajnal együttmaradásra buzdító bemutatkozójával kezdődött a helyi római katolikus plébánián. Az otthon maradó érdeklődők interneten is bekapcsolódhattak a beszélgetésbe. 

Csütörtökön, a késő délutáni, esti órákban hosszú ruhás úrhölgyek és hasonlóan elegáns urak várták a marosszentgyörgyi Máriaffi-kastélyba a hét ünnepeltjeit. A romantikus hangulatú együttlétre 30 pár jelentkezett be előzetesen, főként 10–15 éve vagy még hosszabb ideje egybekelt házasok, de olyanok is, akik csak most tanulják a közös életet. A legfiatalabb résztvevő egy babahordozóban „utazó” apróság volt, akit magukkal vittek a fiatal szülők.

Az érkezők „első körben” a kastély történetével ismerkedhettek meg, majd különféle játékos feladványokkal kellett megbirkózniuk. A pincehelyiségben kellemes gitárszóló mellett borozhattak, pezsgőzhettek, a műemlék épület kertjében pedig meghitt sétára indulhattak az est vendégei. 

„Összeolvasztott” életterek

Szakács Mikes Júlia és férje, István örömmel vették sorba a programpontokat. A feladványszoba előtt azonban „útjukat álltuk”. Hamar kiderült, hogy kettőjük közül Júlia a beszédesebb, István odébb is húzódott, amíg hitvesét a házasélet kihívásairól faggattuk.

– Nem húztuk túl hosszúra az együtt járás időszakát, három év után kimondtuk az „igent”. Tudtuk, mit akarunk. 

– Mármint az asszony tudta – viccelődött tisztes távolból a férj.

– Tíz év telt el azóta – folytatta a harmincas éveiben járó, csupa mosoly feleség. – Az elején persze mindketten zöldfülűek voltunk, fogalmunk sem volt, mi vár ránk az elkövetkező években. El kellett telnie egy évtizednek ahhoz, hogy olvasni tudjunk egymás tekintetéből. Ahogy mindenkinek, nekünk is voltak hullámvölgyeink. Az egyik nehézség az anyagi biztonság megteremtése volt, hiszen kezdetben elég „csórók” voltunk, albérletben laktunk. István stabil munkahellyel rendelkezett, az én tanügyi állásom viszont akkor még nem volt végleges. Sepsiszentgyörgyi származású vagyok, a férjem marosvásárhelyi („összeolvasztottuk a két településnevet, így lett az életterünk Marosszentgyörgy” – szúrta közbe István), de mindenképpen ebben a községben képzeltem el a jövőt, amikor ugyanis óvónőként idekerültem, egyből megfogott az itteni közösségi élet, a bálok és egyéb találkozási lehetőségek. Bankkölcsönből sikerült megteremtenünk a saját otthonunkat. Rögtön az esküvő után megjött az első gyermekünk, Tamás, négy évre rá Boróka, majd újabb három év elteltével a most kétesztendős Eszter. A gyermeknevelésben István a szigorúbb, de a kicsik előtt ezt én soha nem érzékeltetem, mert szerintem fontos, hogy a gyerekek számára egy egységet képviseljünk. Amikor viszont kettesben maradunk, értésére adom a páromnak, ha úgy gondolom, hogy elnézőbb is lehetett volna. Egyébként az eltérő temperamentumunk jelentette számunkra a másik kihívást. A férjem lobbanékonyabb természetű, semmiségeken fel tud mérgelődni, és én ezt egy ideig elég nehezen viseltem. Az évek során azonban megtanultunk énközléssel kommunikálni, vagyis a másik fél minősítése helyett magunkról, a saját érzelmeinkről beszélni. Ez mindkettőnknek sokat segített. 

Mielőtt belemélyedtek volna a közös játékba, még megkérdeztük a párt, hogy a péntek esti korcsolyázásra is eljönnek-e. 

– Aznap estére nem találtunk pesztrát Eszter mellé, így kihagyjuk – válaszolta a háromgyermekes édesanya.

Kártyavárból erős bástya

A kastélybeli rendezvényen – ahogy a többi programon is – Sófalvi Szabolcs polgármester és felesége, Adél is részt vett: áldást mondtak az együttlétbe bekapcsolódók negyed vagy fél évszázados terveire, álmaira, közben a sajtóképviselőkre is fordítottak időt.

Idén eddig 23 párt adott össze a Máriaffi-kastélyban, és a soron következő hétvégék is mind le vannak már foglalva – tudtuk meg a községgazdától, aki hitvesével négy gyermeket nevel. Tíz év udvarlási időszak után kötötték össze az életüket, 21 éve házasok.

– Mi volt az együtt töltött három évtized legnagyobb kihívása? – tettük fel a „rázós” kérdést, amire Adél válaszolt.

– Az együttjárós időszak nyolcadik évében egy harmadik személy férkőzött be a kapcsolatunkba. Addig ideális párnak tűntünk, de meg kellett tapasztalnunk, hogy úgy omlik össze minden körülöttünk, mint egy kártyavár. A Jóistentől kértünk tanácsot, az Ő segítségével sikerült újjáépítenünk mindazt, ami elromlott. Ez egy „dobbantó” volt a kapcsolatunk számára. 

Kiskamasz, kamasz és első dackorszakát élő hároméves is színesíti a Sófalvi család mindennapjait. Korábbi beszélgetőtársainkhoz hasonlóan ők is a szülők közti összhangban látják a gyermeknevelés kulcsát. Egyik legfontosabb rituáléjukról, a vasárnap reggeli közös kávézásról – amelyen a gyerekek egy csésze kakaóval vagy kapucsínóval vesznek részt – Sófalvi Szabolcs mesélt.

– Olyankor nincs „kütyüzés”. Körbeüljük az asztalt, és megosztjuk egymással az elmúlt hét történéseit, elmondjuk, miért vagyunk hálásak, és mi az, ami nem sikerült. Arról is beszélünk, ami a következő napokban vár ránk, és imát mondunk egymásért, azért, hogy a dolgaink jól alakuljanak. 

Az elkövetkező éveket, évtizedeket – különleges úti célok vagy egyéb vágyálmok helyett – két szóban körvonalazta a házaspár: többgenerációs szolgálat.

„Akkor is, ha elesik...”

Ne legyen leküzdhetetlen akadály az együttélésben, ha az egyik fél (valamiben) gyengébbnek bizonyul a társánál, ha megbotlik, elesik, kapja meg tőle a szükséges segítséget a talpra álláshoz – ez volt az üzenete a házasság heti rendezvénysorozat péntek esti programpontjának, amelyet a megyeszékhely és Marosszentgyörgy határánál lévő, sátortetős műjégpályán tartottak meg. Sófalvi Szabolcs és Adél családiasan derűs köszöntője és egy szintén vidám, röpke korcsolyaműsor után különféle játékos próbákon vehettek részt, majd szabadon is körözhettek a jégre szállók. A mozgalmas együttlétbe marosvásárhelyi párok is bekapcsolódtak, köztük a négygyermekes Molnár Ágnes és Loránd. Ági korcsolyakötés közben válaszolt kérdéseinkre.

– Nálunk a gyermekek növekedésével csökkentek a gondok. Meglátásom szerint a modern családokban a megfelelő időbeosztás a legnagyobb feladat. Mióta a gyerekeink önállósultak – egyedül is eljutnak az iskolába és az iskolán kívüli programokra, illetve haza, és otthon sincs szükségük állandó felügyeletre –, könnyebbek lettek a hétköznapok. A párommal korábban is voltak csak rólunk szóló programjaink, a család ugyanis mindig kisegített, ha vigyázni kellett a csapatra, de most még több a kettesben tölthető időnk. Különféle szervezett, hon- és természetismereti kirándulásokon szoktunk részt venni, újabban pedig hetente egyszer néptáncolni is járunk. A nagyobb kihívásokat mindig az új életszakaszok vagy az olyan változások hozták, mint egy költözés, de szakítópróbáról egyetlen esetben sem beszélhetek.

– Hogyan lehet 17 év házasság után megőrizni az újdonság erejét, miként győzhető le a rutin? – kérdeztük Lorándtól, aki szerint az „unalmas” hétköznapoknak is megvan a fontosságuk, ezek adnak igazán biztonságot, így a felek összecsiszolódásában nélkülözhetetlenek.

A marosszentgyörgyi Szántó Edit és párja, Árpád a pálya széléről követték a jégtáncot. Bár nem húztak korcsolyát, a mindennapokban nagyon is jól tudják, hogyan lehet átsiklani a nehezebb élethelyzeteken.

– Nézetkülönbség és ebből adódó vita véleményem szerint minden családban előfordul, ez alól mi sem vagyunk kivételek. Nem is lehetne ez másként, hiszen egy házasságban tulajdonképpen két idegen ember szokja egymást egy életen át. A szeretet azonban ezekben az élesebb helyzetekben is megmarad, és kettőnk közül a kevésbé „feltüzült” mindig enged. Tartjuk magunkat ahhoz a szentírási tanításhoz, miszerint ne menjen le a haragunkkal a nap – mondta Edit, aki 21 éve állt oltár elé Árpáddal, szerelmükből egy jelenleg 17 éves fiú született.

A házasság heti rendezvénysorozat utolsó mozzanatára vasárnap délben, illetve délután került sor a helyi református, katolikus és unitárius templomokban, ahol a párok megújították házassági esküjüket.