Amíg odavoltam, amíg egy kicsit kiszellőztettem a fejemet, addig sem nyugodtak a gyerekek. Rakoncátlankodtak.
Bevallom, nem olvastam újságot, nem is kattintottam a hazai hírekre. Az amcsi tévéket pedig hiába terelgettem volna, egyikben sem vagyunk (vagytok) hír. Még futó sem. De erre már régen rájöhettem volna.
Valahogy nem volt kedvem hozzá. A sok új benyomás, látvány, élmény, a nagyfokú felelőtlenség vagy súlytalanság – nevezd aminek akarod – egyszerűen kimosta belőlem a szolgálatos kényszerképzeteket, beidegződéseket, az „igen-igen, de” kezdetű ellenkezéseket, kötekedést, gáncsoskodást. Szabad voltam, vagyis felszabadultam önmagam súlyos nyomása alól.
Persze gondoltam haza, de ez elsősorban kisunokáimnak szólt, és megvallom, a legjobb hazai hír az volt, amikor valamelyik anyuka vagy a társnagymama képeket (videót) tett fel a világháló számunkra kimetszett fonalára.
Na de egyszer véget érnek az aranhuezi szép napok vagy amerikai álomlátások, Niagara-vízesések és zökkenő- mentes repülőjáratok, amikor a kétórás késést nem tragédiaként élik meg az utasok, az ügyintézés sima, és leszállsz hazai befutópályára. Kolozsváron.
Itt azonmód azzal fogadnak, hogy a repülőtérrel rendelkező város egyetemének rektora, aki mellesleg akadémikus, és az erdélyi középkorban szokott könyökig vájkálni kutatás címén, meghúzta a vészharangot. Vagy figyelmeztették felsőbb helyről, jó lenne már egy kicsit felkavarni a pangó vizeket. Ugyanis a román–magyar viszony kezd veszedelmesen események nélkülivé lenni. Úgy értem, nem a hazai belső nemzetiségi viszonylatok, mert azok már eléggé újraterhelődtek helyi konfliktusokkal, kiskirályságokkal, csak azért is nemet mondással, iskolanyaggatással, rossz szájízet hagyó történésekkel.
Közeledik ugyanis Gyulafehérvár 100. éve, az egyesülést kimondó nemzetgyűlés évfordulója, amelyre erősen készülnek a forradalmárok és nacionalisták, az ellenségkeresők és ellenség- felkutatók. Az ilyenek számára csak akkor ünnep az ünnep, ha az mások számára keserv és teher, ha valódi szidalmakkal lehet a vélt ellenséget elárasztani.
A rakoncátlan magyar kutatóknak pedig az jutott eszébe, hogy a százéves trianoni döntés környezetét, levéltárait és forrásait, az ebből következő traumákat fogják megvizsgálni. Erre akadémiai pályázaton nyertek pénzt. Ezt nem tudja megemészteni a repülőterünket elirigylő város rektora.
A magyar akadémiai kutatóknak eszük ágában sincs ünnepelni. Ki ünnepelné meg önnön megcsonkítását, csak hogy a csonkoló sebésznek örömet és elégtételt szerezzen? Lehet, hogy nem is volt fontos és életmentő a műtét akkoriban?
Meg aztán mire ez a hirtelen nemzetféltés, rettegés? Csak nem arra készülnek hivatalosék, politikusék, hogy bezárják ismét a levéltárakat ilyen-olyan átlátszó ürüggyel a magyar kutatás előtt? Vagy arra utal, hogy a hazai akadémián a rendhagyókat, az igazságkutatókat, a másként gondolkodókat elhallgattassák, ki- és lezárják, és folytatódjék az évszázados gyakorlat a történelem átírásáról és hamisításáról pont most, amikor végre eleredt idehaza is egy jóféle alkotó, újragondoló, tényfeltáró folyamat a román oldalon is. Amikor az ország kiszabadult a gondolatsorvasztó diktatúrából, és kinyílt a világ a kutatás és kutatók előtt.
Gyulafehérvárott száz éve egyet mondtak, Trianonban hasonlót diktáltak. Na de kötelező a francia nagypapák és Maniu Gyulák receptje szerint főzni ma is?
