75-89 cm. Hatalmas szárnyát ritkán mozdítva, méltóságteljesen kering a magasban. Kifeszített szárnyán a kézevezők felfelé hajlanak. A farka hosszú, szögletesen végződő. Az öregek tollazata sötétbarna, csak fejük, tarkójuk és a középső szárnyfedőkön húzódó sáv aranysárga. A fiatalok kéz- és karevezőinek töve fehér. A farkuk fehér, széles sötét végszalaggal. A farok fehér színe idősebb korban fokozatosan eltűnik. Meredek hegyoldalak mentén vadászik, és kis magasságból csap le a nyulakra stb. Keringés közben a szárnyát előrefeszíti és enyhe V alakban tartja. A fiatal réti sastól röptében hosszabb szögletes farka és kevésbé szögletesen végződő szárnya, ültében nyúlánkabb termete, kis távolságról nézve kisebb csőre és tollas csüdje különbözteti meg. Átszíneződő fiataljainak tollazata változatos, ezért ezeket a parlagi, fekete, békászó és pusztai sassal össze lehet téveszteni. „Hija” vagy „gia” kiáltása segít az azonosításban. Csupasz hegyoldalakon, hegyvidéki erdőségekben, sziklás tengerpartokon vadászik és fészkel.
Először hatéves koromban láttam kipreparálva a görgényi erdészeti iskola madárgyűjteményében. Az 1960-as években a Sóvidéken egy fejlett sas lefordult a magafeszültségi oszlopról, a szárnyak fesztávolsága 180 cm volt.
Három klasszikus költőnk madárvilága:
Herman Ottó polihisztor kutató szemlélettel vizsgálta Arany, Tompa és Petőfi madárvilágát. Azt látta, hogy a három költő a saját érzelmeinek és gondolatainak a kifejezésére használja a sast. Nem törődtek a tudományos szemponttal (hányféle sas van?, melyikre mi jellemző?), a közös vonásuk szerint gondoltak rá, vagyis: hatalmas termetű, határozott magatartású, rendszerint magasan száll. A sast tekintik a madarak királyának.
Megfigyelte a három költő szemlélete közötti különbséget: Arany a hőst a sassal hozta kapcsolatba, ezt költőileg szépen, bizonyos magyaros józansággal teszi.
Tompa madárvilága kissé romantikus, kissé szentimentális, itt-ott elégikus is. Pl. Hárfám… szentimentális elemekkel, Harangszó, VIII. egység: romantikus tartalommal; A csalogány és a sas: áttételes tartalommal; a csalogány a költő megfelelője, a madársereg a néptömegre utal.
Petőfi madárvilága, mint lénye, forrongás, mely csak itt-ott csendesedik el. Az ő madárvilágán át bepillantunk lüktető, izzó lényébe, mely sodor, röpít. Ugyanaz a madár, mely az imént zengte el a szerelem legszebb dalait, most a hasonlat eget ostromló szárnyán a csillagvilágba kerül, hogy az ember szerelmét a szférák zengésével egyesítse, majd leszáll a földre, hogy a harcról zengjen. Mintha kráterbe tekintenénk. A gomolygó, mérgező füstbe belevegyül a madárdal.
Az első kitörés nem vijjogtatja meg a sasokat, nem károgtatja meg a szakadékokban károgó hollósereget, hanem abból a füstfelhőből kibontakozik, és ég felé ered a pacsirta, mint a népszabadság tavaszának hirdetője! – írja Herman Ottó. Újabb fumarola – s utána újabb feszülés:
„A csalogány az alkony madara,
a vége felé hajnal közeleg.
Most a világnak pacsirták kellenek.”
A kor eseményeivel kapcsolja össze a madárdalt.
„A pacsirta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng.”
Miért? „Hadd vegyüljön e zavaros földi/ Zajba egy-két tiszta égi hang.” (Napjainkban is időszerű, M.B.) „Dalolj pacsirta, hangjaid/ Kikeltik a virágokat;/ Szívemben mily puszta volt és benne már/ Mily sok szép virág fakad.” A sasnak is fontos szerepet juttat: „Kedvesének lelke egy ifjú sas”.
A madár lénye sokszorosan szerepet cserél, míg végre a költői felfogás szerint helyét a szerelemben találja meg. A fülemüle a költő lelkévé válik… Máshol a bokrok furulyájává változik.
Herman Ottó megállapításai világot vetnek Petőfi merészen szárnyaló gondolataira. Petőfinél a sast leginkább a felhők között, majd a napba szállva találjuk.
1843-ban a rabság ellen lázad (Megúnt rabság)
„Voltam sziklahomlok
Hol lakott mennydörgő
Villám s büszke sas.”
Később a sassal azonosítja szárnyaló lelkét:
„Börtönéből szabadult sas lelkem
Ha a rónák végtelenjét látom.” (Az alföld)
Az epigonoknak írja:
„Sas a költés: hol nem járt senkisem,
Ő arra indul, fennen szabadon.”
Az ő képzelete még a sasoknál is fennebb jár:
„Még följebb képzetem!/ Vele a sasokat megkergetem.”
Az elhagyott zászló című versében a sas az állhatatosság jelképe. A biológiai igazságnak valódi villanása, ahol ezt írta: „Ez a sas a te lelked, kevesem!” (Három madár) – A szerelem heve ezt így mutatta neki.
„A költő egybeforrt korával. A nyomor, a küzdés minden faja, a szerelem s a hazafiság lüktetése bámulattal tölti el a kutatót, hogy a költő nem roskadt össze, hogy az agya egyáltalán kibírta” – írja Herman Ottó.
Prózairodalmunkban Tamási Áron Ábel a rengetegben című remekművében lapokon át szerepel a sas. „A prózába bujtatott költő” (Németh László megállapítása) Ábel és a csendőr mellett a sasnak is fontos szerepet juttat. Itt ez a hatalmas madár a háziállatok félelmetes ellensége. Négy gépelt oldalnyi szöveget írtam ki Tamási regényéből, mely szemléletesen érzékelteti a három szereplő egymáshoz való viszonyát. Tamási remek stílusa révén nagyon élvezetes irodalmi olvasmány lenne, de a rendelkezésünkre álló szűkös tér nem engedi, hogy ide iktassam.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató