Hétköznapi történet
Van a Kövesdombon egy egylábú galamb. Pontosan tudja, melyik az a tömbházlakás, amelynek erkélyén táplálékot és szeretetet talál. Pártfogói – Fazakas Antal, azaz Antika bácsi és párja, az egész lényéből melegséget árasztó Rózsika – hat évtizede találták meg egymást, és azóta szívgyönyörködtető harmóniában fonódott össze az életük. Olyan a mögöttük sűrűsödő idő, mint a nappalijuk asztalán hatvan szálból pompázó virágerdő, külföldön élő gyermekeik házassági évfordulójukra küldött ajándéka.
Gyermekkorában lett belőle Antika, ugyanis volt a családban még egy Antal – adja tudtomra a kabátomat fiatalos lendülettel lesegítő, 89. esztendejében járó házigazda, akinek szavaiban mindegyre megcsillan az összetéveszthetetlen székely derű. Egyéves volt, amikor a család Gyergyóremetéről arra a Maros menti településre költözött, amelyet a marosjáraiak Verőfényként, a péterlakiak Szénáságyként ismernek. Antal napján született, így számára június kettős ünnepet tartogat – jegyzi meg mosolyogva, aztán arról mesél, hogy az édesapjáék heten voltak testvérek, és ez a népes család lakta be a nagyszülők által vásárolt százholdas szénáságyi birtokot, ahol a házasságra készülő fiataloknak a rokonság kalákában épített házat.
– Gyermekként „nagygazda” voltam, vigyáztam a juhokra, bárányokra, ami a farkasjárás miatt nem volt éppen veszélytelen. Tizenegy éves koromban apámat elvitték katonának, fogságba került. Hála legyen a Jóistennek, négy év múlva hazajöhetett. Én abban az időszakban az otthoni gazdaságban segédkeztem. Tizennyolcéves-forma voltam, amikor két falubeli haverrel a petrozsényi bányavidékre, Aninószára mentünk dolgozni. Három évre szerződtettek kőszénkitermelésre, 300 méter mélyre a föld alá. Hatan voltunk egy csapatban, és amikor kijöttünk a napvilágra, olyan fekete volt az arcunk, hogy meg sem ismertük egymást. Három hónap múlva sárgaságot kaptam, a vulkáni kórházban kezeltek húsz napig. Amikor onnan kikerültem, nem tértem többé vissza a bányába, inkább hazamentem a tanyára, és a szüleim javaslatára felvételiztem az akkoriban induló traktoriskolába – villantja fel Antika bácsi egymás után a régmúlt életmozaikokat.
– Az iskolában az egyik tanár említést tett a társas gazdálkodás és az államosítás bekövetkezéséről. Amikor ezt elújságoltam édesapámnak, felkiáltott: „hát most vettem egy hold földet!” „Elég rosszul tette” – válaszoltam – „mert azzal együtt fog beállni a kollektívbe”. „Itt nálunk ilyen nincs!” – ütötte apám az asztalt, de aztán elvitte a Szekuritáté Régenbe, a felügyelőségre, jól megverték, úgyhogy ő is aláírta, amit kellett. Így álltak be az emberek a földjeikkel, állataikkal a kollektívbe. Nekünk akkor már csak egy lovunk volt, azt is elvették. A vásárhelyi mezőgazdasági iskolának nagy raktára volt, és jöttek oda traktoristák különféle anyagokért. Megtudakoltam egyiküktől, hogy hogy mennek náluk a dolgok. „Jaj” – mondta a fiatalember – „nem élet, ami ott van.” Ezek után megkérdeztem a mesteremet, hogy nem lehet-e valahogy meglógni a SMT-től (sz.m.: gép- és traktorállomás). Azt felelte, hogy ez nagy dolog, mert jelenteniük kell Bukarestbe, hogy minden tanítvány elfoglalta a kijelölt állását, de megígérte, hogy beszél az igazgatóval. Miután levizsgáztunk, jött egy teherautó, mindenkinek, aki Régenhez tartozott, fel kellett ülni rá. Engem nem szólítottak. Amikor a többieket az autó elvitte, azt mondta nekem az igazgató: „Fazakas, te itt maradtál, de most mész, és állást keresel, mert értesítenünk kell a minisztériumot, hogy mindenki munkába állt. Hogy hol, az ne érdekelje őket.” Nyakamba vettem a várost. Először a TCM káderosztályán érdeklődtem, ott lett volna egy traktoristaállás a 12-es részlegen. „Na” – mondtam magamban – „szerusz, Anti, innen szabadultál, és ugyanide jutottál.” Odébbálltam, és ahogy mentem felfele a főtéren, észrevettem, hogy egy épületen ki van írva, hogy „Cio-ca-nu”. Öntöde, lakatos- és fémcsiszoló műhely is működött ott, és a csiszolóműhelybe fel is vettek. Onnan, a Kalapácstól mentem végül nyugdíjba.
– Pontosabban az Elektromaros állami vállalattól, amivé a szövetkezet menet közben átalakult – egészítette ki a hallottakat nyugodt bölcsességgel Rózsika néni, aki korábban is kisegítette társát, ha az időösvényeken néha elbizonytalanodott. Megismerkedésük felidézését Anti bácsi teljesen rábízta.
– 1962-ben három fiatalember motorkerékpárral járt fel Marosvásárhelyről Régenbe. Én élelmiszer-kereskedelmi iskolát végeztem, és szülővárosomban, Régenben a Kétajtós nevű nagy üzletben dolgoztam. Éppen a kirakatot rendeztem, amikor a férjem megkopogtatta az üveget – villantotta fel a sorsdöntő pillanatot Rózsika néni. Választottjának az unokaöccse a nővérének udvarolt, márciusban el is vette feleségül, Rózsika néniék karácsony első napján esküdtek meg. Az ifjú párra kihívásokkal teli út várt, Anti bácsi szülei ugyanis akkoriban menekültek a kollektivizálás elől Maroskeresztúrra, ahol aztán építkezni kezdtek, a fiatalok pedig rokonoknál találtak ideiglenes otthonra.
– Végül az Elektromarostól kaptunk egy másik családdal közösen egy háromszobás lakást. Három év után, egy csere folytán a Laposnya utcában jutottunk egy egyszoba-összkomfortos lakáshoz. A lányunk, Melinda, még a házasságkötésünk utáni évben megszületett, a fiunk, Ferenc már a Laposnya utcai otthonunkba érkezett meg. A mostani lakásunkba 1977-ben költöztünk be – zárta az életállomások körét Rózsika néni, majd a gyermekekről és a négy unokáról mesélt.
– A lányunk 1986-ban férjhez ment Budapestre, ez akkoriban nagy hercehurcával járt. A fiunk elektromechanika szakon végzett, majd a Papiu líceumban érettségizett. Bukarestben katonaként érte az 1989-es forradalom, a televíziónál teljesített szolgálatot. Kétségbeesetten vártunk hírt felőle, hiszen nem tudtuk, hogy épségben van-e. Hála istennek nem történt baj. Márciusban szerelt le, és nemsokára kocsival ment meglátogatni a nővérét. Egy-két hét múlva telefonon értesítettek, hogy menjünk az autó után, mert a fiunk disszidált Ausztriába. Újra nagyon elkeseredtünk, de aztán kézhez kaptuk a levelét, amiben azt írta a férjemnek: „Apja, annak idején te is elmentél a bányába, pedig tatának biztos nem esett jól. De mindenkinek el kell indulni valamikor valamerre.”
Rózsika néniéknek négy unokájuk született – a lányuktól egy fiú és egy lány, a fiuktól két fiú. Ha távol is vannak a gyerekek, folyamatosan érzékeltetik jelenlétüket, erről tanúskodik a szépen megterített asztal hatvan viráglakója is. Arra, hogy hogyan telnek a házaspár mindennapjai, milyen rituáléik vannak, melyikük olvassa el először lapunkat – amely a kezdetektől jár nekik –, a jövő heti Hétköznapi történetben térünk vissza. Ugyanott az is kiderül, mi tette annyira önfeledten boldoggá Rózsika néni háborús gyermekkorát, a szinte felfoghatatlannak tűnő nincstelenség éveit.
