2021. január 28., csütörtök

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Gandolf nem tudta mire vélni. Máskor is előfordult, hogy belépett az idő korlátai közé, párat lengett könnyedén, majd újra visszatért a szabadság fekhelyére, megigazította paplanát, és nyomban elaludt. Mély, zavartalan álmai voltak rendszerint, hiszen nem terhelte meg gyomrát zsíros, nehéz vacsorával, sem fölösleges bús olvasmányokkal. Óvatos volt, elővigyázatos, magabiztos és felelősségre vonható. Így tanácsolták üzlettársai, alkalmi partnerei, akiknek imponált a magabiztossága, türelmes nézése, amellyel a bogarakat figyelte nagyító alatt. Fogalma sem volt, miféle bogarak, ezt a bogarasokra hagyta, őt csak a mozgás érdekelte, a kiszámíthatatlan irány, a tehetetlen fetrengés, küzdelem a létért, a fennmaradásért, a továbbrepülésért, amit éppen neki állott hatalmában végérvényesen megszakítani vagy a továbbiakat engedélyezni. Így érezte helyesnek.

Az elnökségben határozottságot mutatott, döntései mégis racionálisak voltak, belátták az előre ki nem számítható kockázati tényezőket. Néhány ember elmondhatta volna, hogy sikerült Gandolf felett győzelmet aratnia, vagy legalábbis elhappolta előle egy-egy üzlet busásabb részét, de nem tették. Volt valami Gandolf lényében, amely a partnerektől is megkövetelte a diszkréciót. Az eleganciát és derűt. Azt senki sem tudta volna megmondani, hogy ez a derű valódi, avagy csak műmáz, amellyel a társadalom szöveteibe fájdalommentesen behatol. Szava metsz, műt, kiemel, és végül szabadon távozik. 

Senki soha nem érezte hiányát. Feltűnt, elpárolgott, jelen volt, váratlanul sehol sem volt, az ablaküveg még tükrözte mosolyát, mikor ő már sehol sem volt. Még csak sóhaj sem kelt, mikor becsukódott mögötte a végtelen, a liftajtó vagy egy naptári esztendő lapjai. Jelenség volt, kétségtelenül. Nagy jellem, csak valahogy hiányzott mögüle a nagyság történelemmel mérhető szoborteste. A hősiesség és a legendárium. A lovagi tornák verejtéke. Avagy a szilárd test. Testtelen volt, ha ezt akarod hallani. Hogyne, volt életrajza, ismerősei, múltja, osztálytársai, akik nem keresik fel, nem könyörögnek soha támogatásért, kölcsönért, kétségtelen, a város legjobb iskoláiba járt, végbizonyítványa előásható egy iskolai archívumból, kikérhető, xeroxmásolatot készíthetsz róla, és mégsem tudsz meg ezekből a dokumentumokból semmi konkrétumot. Úgy értem, dehogyis értem, semmi személyeset. Átlebeg az átlag léce fölött, feloldódik a köztes állapotokban, ami olyan kék, mint a tél végi ég, súlyos, arctalan, valami sejtés azért marad utána, csak nincs mit kezdeni ezzel a tudással. Idővel elenyészik, anélkül, hogy űrt hagyna maga után.

Voltak, akik veszedelmesnek mondották, de a legtöbben ennek hallatán csak mosolyogtak, vagy lehurrogták az illetőt, hogy rémeket lát. Nem kell tartani tőle. Átlagos. Semmitmondó. Semmire sem kötelező. Vagylagos palinódia. 

A város legjobb szabóinál csináltatta zakóit, havonta egyet. Mégsem volt túlöltözött, közönséges piperkőc. Ezt a diszkréciót nem lehetett eltanulni. Nem voltak arrafelé maníriskolák, életműképző egyetemek. A lélegzetvétel önmagában is megkülönböztette a közembertől. És csak akkor figyeltél fel erre, mikor már kiléptél vonzáskörzetéből. Partot értél, felocsúdtál, szabadulni igyekeztél a nagyságtól, amely mellett parányinak és jelentéktelennek érezted magadat, városodat, játékaidat. 

Túlságosan is átlagos, jegyezte meg Gandolf egyik üzleti partnere, aki hetente felkereste, és ajánlatokat hozott a világ minden tőzsdéjéről. Ugyanis Gandolfot ismerték, számontartották, neve benne volt a telefonkönyvekben, címjegyzékekben, almanachokban. A Társaság tagja volt. Mégsem hiányzott senkinek. Pontos volt, válaszolt a levelekre és üzenetekre, de amint a szerződések lejártak, a szerződések önmagukat semmisítették meg, szétoszlottak, mint a tömény cigarettafüst, ha kinyitjuk az ablakot, kiúsztak a végtelenbe, elkeveredtek az űrben a gazdátlanul kóborló üzenetek sűrűjében.

Eltűnések, légellenállás. Néha egy kis lég-örvény, de semmi komoly. Veheted úgy is, hogy kilépett az irodából, lement a büfébe egy sajtos szendvicsért. Imádta a sajtokat, azt mondják, az otthona tele van a világ minden tájáról érkező sajtokkal. Csomagok, kis pakkok, imitt-amott a sajtok között van egy diszkrét járda, titkos ösvény, amelyet csak ő ismer. Fekhelye mellett kistányér, sajtvágó kés, lapát a vékony szeletekhez. És valamilyen alma, rendszerint golden delicious. Ébredés után bekéri a forró feketét, de nem issza meg. Hagyja kihűlni. Csak az illat kell neki. Ajánlottak neki kávéillatú légfrissítőt. Pfuj, utálkozva utasította el. Csak az igazi, a frissen pörkölt, még zsíros csillogású szemek és a finomra őrölt és porlasztottból készült főzete, csakis az elégítette ki illatkívánalmát. Érzékeny az idegrendszere. Gyakran vannak rohamai, de még soha senki nem látta rohamokban fetrengeni, dühöngeni. Nyilvános illemhelyen öklendezni. Sápadtan kitámolyogni egy szépségszalonból. Csak mondják, feltételezik. Rengeteg feltételezés tapad hozzá. 

Váratlanul az ablakhoz lép, feltépi, kihajol, leszól a sofőrnek, hogy ne várja, gyalog megy haza. Kiszellőztetné a fejét. Temérdek gondot sikerült összegyűjtenie a délelőtt folyamán, és most rendet kíván rakni közöttük. A rendcsináláshoz levegő, tér és idő kell. Ezekkel még ő sem rendelkezik korlátlanul, mondta egyszer valakinek a liftben. Az illető nem is értette, ui. a hetedik emeletre ment, míg Gandolf irodája az egész második emeletet elfoglalta. Az illető hosszan töprengett a hallottakon, de aztán elérte úti célját, belépett a hetedik emeleti mosdóba, felfrissítette az arcát és kezét, haját vizes kézzel végigsimította, és ebben a mozdulatban már benne is volt a felejtés. 

Visszalépett az ablaktól, úgy tűnik, meglátott valakit vagy valamit, ami rossz érzéssel töltötte el. Nem számított az illetőre – most ne firtassuk, ha nő volt vagy férfi –, becsukta az ablakot, behúzta a függönyt, visszaült az asztalához, a telefonért nyúlt, és egy számot tárcsázott. Már déli egy óra volt. 

A városból bekalandozott a mentőautók vijjogása, besurrant a hagyományok elfajzása, a mértéktelen élvezetek hajhászása és a tolakodó közönségesség. Senki sem sejtette, hogy Gandolf ezeket egyszerre észlelte, tapasztalta meg, úgy tapadt rá, mint kiömlő fekete-zöld nyersolajfolt. Tenyerét az asztalnak feszítette, egyetlen mozdulattal kézállásba lendült. Így maradt percekig. Megnyugtatta. Mestereitől leste el, ugyanis neki is voltak mesterei, egykor hírneves városcézárok, falkavezérek, alfahímek, Mikulás-jelöltek. Ezektől tanult meg annyi mesterfogást, forgást, felszín alá bukást, amennyi a fennmaradáshoz bőségesen elég volt. Türelmes kivárást sajátított el, mintavételt a lehetségesből. 

Vártak rá egy belvárosi kávéházban. Hatan, nyolcan, nem is tudja, hányan. Meghívást kapott egy összecsiszolódott asztaltársaságtól. Számítanak rá, írták, „a kiválóságok különc gyűjteményét” ígérték magukról. Nem akarta elkötelezni magát. Csak az érintkezési formák között válogatva leli meg a helyes kapcsolódást vagy távolságtartás mértékét. Kényes volt ismeretségeire. Magát viszont szerette elrejteni. A háttérben maradás művészetét ugyancsak hitelesen tudná átörökíteni utódaira. (Amennyiben azok egyszer majd lesznek/adódnak.) Hosszas gyakorlás eredménye volt a tapétákba, faliszőnyegekbe való beolvadás, arcára nem kell hogy emlékezzenek, nehéz legyen felidézni alakját, ezt tartotta legkiválóbb erényének.

Azért utánanézett meghívóinak. Fenn voltak a közösségi oldalakon. Csupa tiszteletreméltó úriember, tekintélyes családfával, kisebb-nagyobb vagyonnal, biztosított megélhetés, biztosítótársaságok és bankok igazgatótanácsában üldögélnek évek óta, apjuk felkapaszkodott bugris, ingatag, szikár arisztokrata, fentmaradt kövület, kiszuperált motor, egykor főtisztviselő Sajtházáról. Szárazra vetett tőzsdecápák. Birtokosok, járadékosok. Járulékos veszteségei egy életformának.

Gyalog ereszkedett le a II. emeletről, sohasem használta ilyenkor a felvonót. Nem spórlásból, veleszületett úriemberségből. Sportos alkat, mondták rá azok a nők, akikkel szakított. Akaratán kívül volt benne valami belső jégtáj, hidegség, ami megkönnyítette szerelmeinek a szakítást. Éjszakánként áramlott belőle a józan, hűvös malícia. Reggelre minden eldőlt. Világos lett és értelmezhetetlen minden további megértési kísérlet. Nem készített lágy tojást. Már nem kellett az ágyba vinnie, nem volt rá szükség. A nők hamarabb eltűntek. Hang nélkül surrantak ki a villából. Belevesztek a világba, mint madárfütty az egérfogóba.

Az utcán balra fordult. Körülbelül háromszázötvenöt lépésnyire volt a megadott kávéház. Egy saroképületben. A kávéház nagy ablakai két utcára néztek. A téren egy szobor állott. A meghívó urak egyikének ősét ábrázolta. Viszonylag jól sikerült alkotás. Kár, hogy nem igazolható a rokoni kapcsolat. Ma már mindent hamisítanak. A hamis sem igazi. Az álságos álorcát visel. Ilyenek vagyunk, ilyen a század, amelyben Gandolf már 

ötvenöt perce tartózkodik – a mi fogalmaink szerint.

Borús idő volt, de remélhetőleg elfelejt majd zuhogni. Esernyőjét otthon hagyta aznap reggel. Bízott az előrejelzésekben. Zakóját és nyakkendőjét megigazította, mielőtt belépett volna. És ebben a percben a nyakkendő tűje, óezüstből öntött kisremek, váratlanul elpattant. A tű külső darabja kizuhant a küszöbre. Nem hajolt utána. Baljós előjelnek fogta fel, de még ekkor is reménykedett, hogy a találkozó új evidenciákkal tölti fel a napok üresedő palackját, új játszmák tárulnak fel, és a régi szabályok válnak ismét érvényessé. Lesz feltámadás, lesz megváltás, vigasz és tele pohár. (Hogy konkrétan mit remélt ettől a találkozótól, nem tudjuk. Csak gondolatban számolunk a lehetőséggel.) Maga sem értette, miért, hiszen amikor felbontotta a meghívó borítékját, az első ingere az volt: nem megyek, mi a fenének mennék, miért zavarnak, miért a sárfelhordás, és egyáltalán mit akarnak tőlem…?

Gandolf belépett a kávéházba. Járt már itt, nem túl gyakran. Annak ellenére, hogy pontosan megjelölték, melyik asztalnál várják, milyen ruhát viselnek majd, hányan szivaroznak, és ki pipázik majd az asztal- és érdektársaságból – a törzsasztalt nem ülte körbe senki. A kávéházban csak a szokott lézengő bukott polgárság fogyasztotta történelmi szerepének utolsó mondatait és kapucínerét. A macskajajos délutánban már félig elhomályosultak arcukon a ráncok, a szavak a szájban.

Pontosan kilenc percet várt. Nem hitt az akadémiai negyedórákban. Azok könnyen félórákká dagadhatnak. Belátta: felültették, becsapták. Gúnyt akartak űzni belőle. Túl rövid az élet ahhoz, hogy sértésnek fogja fel. Fizetés nélkül távozott. Igaz, semmit sem rendelt, noha a pincér többször is kérdően ránézett, mégsem merte megszólítani.

Mellékletünket Zsögödi Nagy Imre (1893–1976) képeivel illusztráltuk. A Kultúrpalotában január 31-ig látogatható a Maros Megyei Múzeum – Művészeti Múzeum által szervezett kiállítás, ahol megtekinthetők Zsögödi Nagy Imre képei.

A Kultúrpalotában keddtől péntekig 9–16 óra között, szombaton és vasárnap 9 órától 14.30-ig fogadják az érdeklődőket.