Hatvan éve az oktatói pályán Kovács Levente: Elavult modernista vagyok

Kimondani is sok. Beszélni róla még inkább. Füzetté dagadna a jegyzet, ha felsorolnánk, hány színművész és rendező szakos diákot nevelt fel, indított útnak azokra a bizonyos világot jelentő deszkákra. Ehhez hozzátehetjük még a közel 200 előadást, amelyet rendezett, azok nevét, akik diákszínjátszó csoportban nem csupán szakmát tanultak tőle, s aztán ott vannak a szakkönyvei, a regényei. Kovács Levente rendező 60 éve tanít a marosvásárhelyi színművészetin, a mai Művészeti Egyetemen. Erről beszélgettünk kötetlenül, a teljesség igénye nélkül a Mesterrel.

– Elég kalandos volt a kezdet…

– Igen zsenge koromban már tudatosan készültem a rendezői szakra. Tízéves koromban írtam egy színdarabot, és megrendeztem az osztálytársaimmal. Amikor előadtuk, és láttam, milyen sikere van, eldöntöttem, hogy ez egy jó pálya, ezt választom. 16 éves koromban érettségiztem. Marosvásárhely közismert magyar szakos tanára, Kozma Béla sorra kérdezte a diákokat, hogy hol szeretnék folytatni tanulmányaikat. Én azt válaszoltam, hogy rendező szeretnék lenni. Erre ő elmondta, hogy nemrég helyezték át a rendezői szakot Kolozsvárról Bukarestbe, és ott az oktatás román nyelven lesz, és hát kérdéses, hogy az akkori romántudásommal nekem sikerül-e bejutnom és ott elvégeznem a szakot. Majd hozzátette: felvételizzek a kolozsvári Bolyai Egyetem bölcsészkarára, magyar irodalom és nyelv szakra, ahol magyar és világirodalmat, művelődéstörténetet, olyan tantárgyakat fogok tanulni, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy megalapozzam a rendezői tudástárat. Édesapámat is meg kellett valahogy győzni, mert az akkor Marosvásárhelyen divatos pályára szeretett volna irányítani, azt akarta, hogy orvos legyek. Titokban tanultam a szomszédban egy fa tetején a magyar irodalmat és a történelmet, készülve a bölcsészkarra, és a felvételi előtt öt nappal jelentettem be, hogy Kolozsvárra és nem Marosvásárhelyre szeretnék menni. Édesapám felkereste Kozma Bélát, majd miután beszélgettek, elfogadta az elhatározásomat, és családostul elmentünk Kolozsvárra, hogy beiratkozzak az egyetemre. Nem volt elég hely, így a nyári felvételin nem vettek fel, aztán őszire még pótolták a helyeket, és szóltak, hogy mégis megkezdhetem tanulmányaimat. Végül 40-es létszámú évfolyamra kerültem be olyan, akkor már elismert költők, irodalmárok társaságában, mint Veress Zoltán, Szilágyi Domokos és sokan mások. Sokszor felmerült bennem a gondolat, hogy mit keresek én közöttük.

– Ma már kevesen tudják, hogy annak idején az egyetem elvégzésekor a hallgatókat kihelyezték, nem sok választási lehetőség volt.

– Az elért jegyátlag sorrendjében foglalhattuk el a felkínált helyeket, ezeket egy kifüggesztett listán választhattuk ki. Először a külügyminisztériumba kerültem tolmácsnak, de nem sokat maradhattam. Csak jóval később került ki, hogy amiatt nem, mert nagynéném férje az angol titkosszolgálat ügynöke volt. Persze én ezt akkor nem tudhattam. Végül Mezőcsávást választottam, mert közel volt Marosvásárhelyhez, oda kerékpárral is ki lehetett menni. Nemcsak magyart, hanem történelmet, oroszt, tornát és mezőgazdasági ismereteket is kellett tanítsak. Az volt a legnagyobb „teljesítményem”, hogy amikor a repcéről tanultak a diákok, behozattam velük a növényt az osztályba. Ettől zöld lett a terem, és a szülők igencsak elcsodálkoztak, hogy milyen furcsa módszerem van. A tanévkezdés után három héttel az utcán találkoztam Kozma Bélával, aki megkérdezte, hogy hova kerültem az egyetem után. Közöltem, hogy Csáváson tanítok, erre ő kijelentette, hogy holnaptól a Bolyaiban lesz a katedrám. Másnap utánam jöttek Mezőcsávásra autóval, és be is vittek a Bolyaiba. Az történt, hogy akkor indult a Pedagógiai Főiskola Marosvásárhelyen, és Kozma Béla magyar szakos kolléganőjét áthelyezték oda, így megürült egy állás a Bolyaiban. Tudta, hogy mik a céljaim, és azt mondta, hogy nem is kell összeállítsak egy tanrendet, ha szervezek egy diákszínjátszó csoportot az iskolában. Így az akkori feleségemmel diákokat toboroztunk, rövid idő alatt 20 színjátszó csoport is volt az iskolában. Az egyik kulturális vetélkedőn bemutattuk a soron levő előadásunkat a Stúdió színházban. Kozma Béla meghívta a zsűribe az egyetem vezetőit: Tompa Miklóst, Kovács Györgyöt és Szabó Lajost, hogy nézzék meg az előadásokat. Ők, miután megtudták, hogy ki rendezte ezeket, „berendeltek”. Bemutatkoztam, majd Kovács György kijelentette, „ez itt tovább nem fog menni, októbertől a színin gyakornok leszel.” Így kezdtem meg az oktatást két év bolyais tanárkodás után 1963. október elsejétől a Színművészeti Főiskolán.

– Milyen érzés volt belépni az akkori egyetem kapuján azzal a tudattal, hogy valóra vált egy gyerekkori álom?

– Úgy mentem be az oktatási intézménybe, mint Alice csodaországba. 1962-ben nyílt meg a Stúdió terem, addig nem voltak nyilvános előadások, ezért a kívülállók számára a színi egy titokzatos világ volt. Azt tudtam, hogy az épület kereskedelmi líceumnak készült, majd később még egy emeletet húztak a korábbi épületre, de hogy az ajtók mögött mi zajlott, azt senki sem tudta igazán. Aztán több szerencsés véletlen is közrejátszott, hogy a kezdetekben megtaláljam a helyem az egyetemen. Harag György rendező, az egyik akkori tanár Ploieşti-re szerződött, mert a feleségét, aki színésznő volt, áthelyezték oda, így átvettem tőle az osztályát. Ez volt a legnépesebb évfolyam, tizenhatan voltak, és nagy részük idősebb volt, mint én. Ebbe járt többek között Széles Anna, Stief Magda, Mihály Pál is. Szerencsémre az osztály sokat segített nekem a munkában, sikerült egy jó előadást (Maxim Gorkij: Az utolsók) rendeznem, amelyet Lohinszky Loránd is értékelt, és a Stúdió műsorára tűzték. Ettől kezdve zökkenőmentesen elindulhatott az egyetemi oktatói pályám. 1963-tól gyakornok voltam, majd 1978-tól adjunktusként, 1990-től előadótanárként tanítottam, doktori dolgozatokat vezettem, rendeztem, majd professor emeritusként mentem nyugdíjba. Mostanában könyveket írok. Már az elején beláttam, hogy a kolozsvári egyetemen szerzett alapok valóban nagyon sokat segítettek a pályámon.

– Kozma Béla tanár úr volt, aki úgymond a rendezői szak felé irányított, bár sokat nem kellett egyengetni az utat. Ki volt az, akitől rendezőként sokat tanultál?

– Tompa Miklóstól, akinek kilenc évig az asszisztense voltam. Sokszor nem jött be az órákra, és ez idő alatt helyettesítettem, így gyakorlatba is ültethettem azokat a módszereket, amelyeket tanultam tőle. Olyan viszonyban voltunk, hogy több időt töltöttünk együtt, mint külön-külön családunkkal, ugyanis hazafelé menet sokszor kísérgettük egymást, és észre sem vettük, hogy többet beszélgettünk, mint amennyi időt az egyetemen voltunk, és ezek a beszélgetések többet értek bármilyen óránál. Azt szerettem a módszerében, hogy nagyon egyszerű, világos rendezői utasításokat adott, így mindenki tudta a dolgát a színpadon. Remek előadások születtek az irányításával, és persze az én rendezéseim is kezdetben az ő módszereinek az alkalmazásával születtek.

– Helyszűke miatt nehéz átfogni a hatvanéves oktatói életpályát. Talán próbáljuk meg számokkal érzékeltetni. Hány színművész diákot oktattál, és tanárként hány darabot rendeztél a főiskolán, az egyetemen?

– Nem vezettem statisztikát, de azt hiszem, több mint 300 diák „ment át a kezemen”. Természetesen a legemlékezetesebb évfolyam az első volt, olyan diákokkal, mint Stief Magda, aztán kiemelném a Czintos József, Dengyel Iván, Csíky Ibolya fémjelezte évfolyamot. Igen erős évfolyamok voltak az 1990 utániak, a Bogdán Zsolt, Béres Attila, Kovács Ágnes, Fazakas Júlia, Viola Gábor stb. osztálya, hiszen addig három hely volt egy évfolyamon, és rengeteg tehetséges fiatal nem juthatott be. Amikor a rendszerváltás után 12-re emelték a létszámot, akkor több erős évfolyam indult, mert volt miből válogatni. Sokszor két Stúdió színházi repertoárra való előadást is létrehoztunk egy-egy évfolyammal. Majd nyugdíjazásom után is tanítottam néhány évfolyamot, igen tehetséges diákokkal. Ha az előadások számát tekintjük, akkor tudomásom szerint közel ötvenet vittem színre a Stúdió színpadon, ugyanennyit a nagy színházban. De hangsúlyozom, hogy a rendezéseknél sokkal fontosabbak voltak a műhelygyakorlatok, hiszen ez a sava-borsa a színművészeti oktatásnak.

– A rendszerváltás előtt sokan úgy tekintettek a Stúdióra, mint egy olyan színházra, amelyikben egy kicsit többet lehetett elmondani, üzenni a diktatórikus rendszernek, mint máshol. 1989 után pedig valóságos kísérleti műhellyé vált, ahol a tanárok irányításával – az 1990 után indított szakoknak köszönhetően – teljes diákcsapat állhatott egy-egy előadás mögött, hiszen a díszlettervezők, koreográfusok, rendező, dramaturg szakos hallgatók készíthetik elő a produkciókat, amelyek gazdagítják a város kulturális, színházi kínálatát. Ebben a kontextusban, hatvan év alatt, milyen fontosabb rendezői felfogás, irányzat szerint oktattad a diákokat, rendezted darabjaidat?

– Hatvan év hosszú idő a színháztörténetben. Valóban, 1989 előtt a Stúdió műhelyben el lehetett mondani, üzenni bizonyos dolgokat, műsorra tűzhettünk olyan eladásokat, amelyeket máshol kevésbé toleráltak, egy kicsit lazábban tekintett a hatalom az egyetemi színpadra vagy akár a diákszínjátszókra is. Színre vittük Bertold Brecht Rettegés és ínség a harmadik birodalomban című antifasiszta darabját, amely tulajdonképpen a Ceauşescu-rendszerről szólt, vagy Bulgakov Iván, a rettentő című parodisztikus műve szintén a diktátorról szólt. De volt, amikor a cenzúra itt is beleszólt, hiszen Szigligeti Ede Liliomfi című darabjában betiltották a magyar táncokat, vagy levették a műsorról Lucian Blaga Gyermekkeresztesek című darabját, mert a költő tiltólistán volt. Én mindig azt mondtam a diákoknak, hogy a műhelymunkákra összpontosítsunk, mert a rendszer miatt nagyon sokan elmenekültek az országból, nekünk nem kell, hiszen belső emigrációba vonulhattunk, ha becsuktuk a próbaterem, az osztály ajtaját, azt csinálhattunk, amit akartunk, megélhettük személyes és művészi szabadságunkat. Sokszor éjfélig is dolgoztunk. Nagyon szerették a diákok ezeket a foglalkozásokat. Persze amióta az egyetemre kerültem, sokat változott az oktatás, a rendezői módszertan is. Amikor kezdtem, minden rendezői utasítást nagyon szigorúan be kellett tartani. Kovács György nem akarta az improvizációt, mert „komolytalannak” tartotta. Aztán húsz évig dolgoztunk együtt Lohinszky Loránddal, és az volt az elvünk, hogy többféle szemléletet, stílust kell megismertetni a diákokkal. Sokat kísérleteztünk közösen. Új darabokat fedeztünk fel és állítottunk színpadra, de mindig az volt a legfontosabb, hogy mit hozunk ki a színészből egy adott szerepen keresztül, például a Peter Brook-féle színházi gondolkodásmód alapján. Mindig a darabból indultunk ki, ez volt a fő szempont, és erre építettük a színészi játékot is. Anélkül, hogy belemennénk az elméleti részletekbe, el kell mondjam, hogy a színháztörténeti filozófiában volt egy alteritáskorszak, amikor az ókori görög és római felfogásban az istenekről szóltak a darabok, ezt követte a modernitás, az ember és a világ viszonya került előtérbe, majd napjainkban a posztmodern korszakba fordult a színházi világ is, ami minden eddigi koncepciót elvetett. A rendező került előtérbe, az lett a fontos, hogy ő mit gondol a világról. Háttérbe szorultak akár a nagy szerzők is. A világnézet koherenciáját a személyesség váltotta fel. Az én rendezői koncepciómban a forma nem szakítható el attól, hogy miről szól a darab. Az ókori drámaíróktól a klasszikusokon át a kortárs darabokig sok mindent rendeztem. Mindegyikben azon igyekeztem, hogy a kor stílusát és hangulatát adjuk át a nézőknek úgy, hogy az érdekesség mellett gondolatilag is jelentsen valamit az előadás. Számomra mindegyik rendezéskor a színészközpontúság volt a lényeg. Bármit csináltunk a darabbal, vagy ha látványos vizuális elemeket is tettünk hozzá a díszlettel, a világítással, más külső megoldásokkal, az előadás legfontosabb eleme mindig a színész volt. Ő a színházművészet egynemű közege. Lehet interpretálni a darabot, vagy megtölteni mindenféle formai tartalommal, de minden gondolatot a színészen keresztül kell közvetíteni. Sajnos a posztmodern korszakban ez a szemlélet megváltozott. Ráadásul a bolognai oktatási rendszer is majdnem szétverte a színészi oktatást. Ma már azt tapasztalhatjuk, hogy lemorzsolódik a közönség, egyre kevesebben járnak színházba. Egyrészt pont azért, mert nem színészközpontú darabok, előadások születnek. A világ bármely színpadján, társulatában volt és van két-három vezéregyéniség, aki köré fonódik a történet. A vezető színészek tekintélye, kisugárzása, szakmaisága vonzotta be a közönséget az előadásokra. Ma olyan plakátokon hirdetnek előadásokat, amelyen a színészek neve nem is jelenik meg, vagy elvész az apró betűs felsorolásban. A közönség azt sem tudja, kit lát, pedig köztudott, hogy évtizedek óta a színészek miatt mentek az emberek a színházba. Alapvető művészfilozófiai kérdés, hogy rendezőként megtalálod-e a darabnak a lelkét, és ezt mennyire tudod kifejezni a színészen keresztül? Ezt a felfogást a posztmodern színház elvetette, így ebben a kontextusban paradox módon elavult modernista vagyok.

– Mi az oktatói krédód?

– Az igazság keresése és kifejezése, ami nem mindig ugyanazt jelenti, mert van úgy, hogy egy adott darabban megtalálod az igazságot, és nem mindig tudod kifejezni. Amint említettem, a főiskolai munkában azt követtem, hogy a színész szerepe legyen erőteljes. Persze mindegyre kísérleteztünk, de a színház több évezredes történetének tükrében tulajdonképpen napjainkban a színházcsinálás a spanyolviasz újrafelfedezése, mindenre már volt példa. Ebben nem nehéz mégis felismerni, hogy a színházban a fő továbbra is a színész. Rendezéseim során nem a stiláris kérdésekre fektettem a hangsúlyt, hanem arra, hogy azzal, amit csinálunk, olyan igazságokat, világnézetet képviseljünk és jelenítsünk meg, ami ma is érvényes. Ettől lesznek aktuálisak Molière vagy akár Shakespeare darabjai is. A színház nem tagadhatja meg a múltját. A múlt egy alapvető kiindulópont, amihez viszonyítva kell gondolkodjon a jelenkor nézője. Aki nem tiszteli a múltját, nem érdemli a jövőt, és a jelene semmit sem ér.

– Visszavonultál oktatóként, de azért aktív vagy. Milyen terveid vannak?

– Számomra nincs nagyon sok hátra. Talán egy kis könyvecskét írnék arról, hogy hogyan vezessünk rosszul egy színházat (vesd össze MGP Hogyan csináljunk rossz színházat című tanulmányával). Talán lesz valami haszna. Ha nem, hát nem. A győztes mindent visz, énekli az ABBA. Hogy mi a győzelem? Nem tudható. Ez van. Talán mégis „Oszt möglássuk”…