Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Honnan s miért jött elő ez a kép hajnali öt óra negyven körül, éppen hamburgert kínált Katona Ádám az udvarhelyi városháza dísztermében, ő meg nem kóstolja, legyintett megvetően, de mi azért csak faljunk. (Mi: Bágyi Bencze Jakab, Simó Márton és alulírott, éppen a Szabadság c. lapot szerettük volna szerkeszteni, de mindent csak Ádám csinált. A hamburgeres kép hamis, 1990-et írtunk, nehogy már effélékkel dugták volna a Küküllőt a székely Athénban…)
Talán Ribáry Ferenc Világtörténelem c. vaskos könyvének rajza „elevenedett meg” a gyermekkoromból, mint egyébként majdnem naptárszerűen máskor is, ha érkezik az ősz komorabbik fele; tavaly ilyenkor is Hódító Vilmos fattyúsága rekkentett föl levegőtlen álmomból.
Hattyúnyakú Edit Kékfogú Harald tetemét keresi a hastingsi csatatéren.
II. Harold angol király, Hódító Vilmos nagy ellenfele szintén nem kaphatta meg azt a kegyet, hogy a westminsteri apátságba temessék el.
A legendák szerint a hastingsi csatában annyira szétroncsolódott a vesztes fél holtteste, hogy csak felesége, Edith Swannesha (Hattyúnyakú Edit) volt képes azonosítására. Később Harold anyja annyi aranyat ajánlott Vilmosnak fia testéért, amennyit az nyomott, de a hódító uralkodó visszautasította az ajánlatot. Harold testét jelöletlen sírba temettette, mert nem akarta, hogy zarándokhellyé váljon a vesztes, leigázott király síremléke.
Megnéztem még egy-két szöveget, semmi, szinte semmi sem talál.
De mintha Shakespeare (vagy valamelyik zseniális „helyettese”) találta volna ki: festőnek való aranytéma.
Kékfogú Harald nagyon szerette az áfonyát, folyton azt csemegézte, innen a neve.
Mi a francért kellett megint felébrednem?!