Határvonalak

Szeptember 30-án újabb kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Bernády Házban. Két festőművész, Kelemen Borostyán és Lőrincz Kinga társult erre a páros bemutatkozásra. Művészetüket és válogatott alkotásaikat a megnyitón Márton Adrienne művészettörténész ajánlotta a megnyitón jelen levők figyelmébe. Az alábbiakban az ott elhangzott szöveg szerkesztett változatát tesszük közzé.

A kiállítás címe, a Határvonalak talán első hallásra valamilyen elválasztásra utalhat: valamire, ami két dolgot egymástól elkülönít. Egy vonalra, amely kijelöli, hogy innen kezdődik valami, és amonnan meg valami más. De ebben az esetben ez a határvonal nem feltétlenül elválaszt, hanem helyet teremt egy találkozásra, különálló dolgok érintkezésére. Most ez a vonal összeköt két különböző alkotói világot.

Kelemen Borostyán és Lőrincz Kinga munkái eltérő vizuális nyelven szólalnak meg, viszont mindkettőben ott van a kérdés: hol húzódik a határ a látható és láthatatlan világok között; aközött, ami bennünk zajlik, és aközött, ami körülvesz bennünket; illetve aközött, hogy közeledünk, vagy épp távolodunk valakitől. 

Borostyán képein a táj első pillantásra talán ismerősnek tűnik. De ezek a tájak nem egyszerűen egy külső világ lenyomatai.

A megfigyelés maga alakítja őket.

A tér mintha elkezdene együtt mozogni azzal, aki nézi. A táj torzul, sűrűsödik, felfokozódik, miközben az emberi jelenlét szinte észrevétlenül belefolyik. Mintha egy idő után már nem lehetne pontosan megmondani, hol ér véget a táj, és hol kezdődik az azt szemlélő ember.

Ezekben a munkákban egyszerre jelenik meg egy nagyon erős intenzitás és egyfajta stabilitás iránti igény. Egyensúly egy állandóan mozgó, változó állapotban.

És ez az intenzitás végigkíséri Borostyán munkáit.

Ecsetvonásaival emberi kapcsolatokat ragad meg. 

Az alakok közelednek egymáshoz, majd eltávolodnak. Megkerülik egymást, egymás felé fordulnak, megpróbálnak kapcsolatot teremteni – mintha egy folyamatos, bizonytalan tánc résztvevői lennének. Ez a tánc azonban nem feltétlenül könnyed. Inkább a közeledés és távolodás, a magány és az egymásrautaltság tánca. 

És éppen itt válik különösen fontossá az érintés kérdése, az, hogy hogyan próbálnak egymáshoz viszonyulni maguk az emberek. Az, hogy mennyire tudunk valóban elérni a másik emberhez. Képesek vagyunk átlépni azt a láthatatlan határt, amely két ember között húzódik? Mert lehetünk nagyon közel egymáshoz, és mégis maradhat közöttünk egy áthatolhatatlan távolság.

Képeiben ezért erős a mozdulat, a dinamika: az alakok folyamatosan keresik azt a pontot, ahol ez a távolság megszűnhet.

Lőrincz Kinga munkái egészen más módon közelítenek ehhez a kérdéshez. Nála a vonal válik meghatározóvá. De nem csupán körvonalakról van szó, nem egy forma elhatárolásáról, hanem sokkal inkább összekapcsolásról.

Vonalai egymásba kapaszkodnak, egymást követik, visszatérnek, sűrűsödnek és feloldódnak. Hálózatokat hoznak létre, amelyek egyszerre rajzolnak ki valamit és teszik bizonytalanná azt. Kinga számára a vonal az összekapcsolódás jele: annak a gondolatnak a vizuális megfelelője, hogy semmi sem létezik teljesen elszigetelten.

A képein megjelenő alakok gyakran torzultak, feszültek, olykor a szenvedés érzetét hordozzák. Mégsem válnak pusztán a fájdalom képeivé, hanem valamit feloldanak bennünk.

Jelen van egyfajta könnyedség, játékosság, vibrálás. A feszültség mögött mindig ott van valami tágasabb és szabadabb állapot lehetősége.

És talán ez kapcsolja össze leginkább a két alkotó munkáit.

Nem azt mondják, hogy a világ egyszerű. Éppen ellenkezőleg. Azt mutatják meg, hogy mennyire nehéz eligazodni benne – önmagunkban, a térben, a másik emberhez való viszonyunkban.

És közben mindketten keresnek valamit, ami összeköt. Borostyánnál a test, a közeledés, az érintés lehetősége, Kingánál a vonal, amely folyamatosan átjárja és összekapcsolja a dolgokat. Így a Határvonalak számomra nem annyira a határokról szól, mint inkább arról, hogy mi történik a határokon.

Mi történik azon a ponton, ahol a belső és a külső találkozik.

Ahol az ember és a táj egymásba kezd folyni.

Ahol két ember megpróbál egymáshoz érni.

Ahol egy vonal egyszerre választ el és kapcsol össze.

És talán arról is, hogy ezek a határok valójában soha nem teljesen mozdulatlanok, hanem folyamatosan változnak. Néha közelebb húzódnak hozzánk, máskor eltávolodnak. Néha átlépjük őket, máskor pedig éppen az a dolgunk, hogy megtanuljunk együtt élni velük.

A két művész munkái nem kész válaszokat kínálnak, hanem megállítanak egy pillanatra, és arra hívnak, hogy egy kicsit másképp nézzünk – a tájra, a másik emberre, és talán saját magunkra is. Ezért arra szeretnék mindenkit biztatni, hogy ne próbálják azonnal megfejteni ezeket a képeket. Nézzék meg őket. Időzzenek el előttük.

Hogyan változik az érzés, amikor egyre tovább nézzük őket.

Hiszen lehet, hogy éppen ebben a változásban – a látvány és a befogadó között létrejövő apró elmozdulásban – találjuk meg azt a határvonalat, amelyről ez a kiállítás beszél.

Köszönöm az alkotóknak, hogy ezeket a határvonalakat most megmutatják nekünk.

Márton Adrienne