A hatalom tényezőinek titkos büntetése

Az utóbbi hónapokban több ízben is megtörtént, hogy a Borsos Tamás utca 2. szám alatti marosvásárhelyi lakásom kapuja előtt személygépkocsi parkolt, és megakadályozott abban, hogy kocsimmal kijöjjek az udvaromról. 

Az első eset a tavaly nyár vége táján történt. Mivel ilyen eset addig nem történt, vártam egy darabig, hátha a kocsit hamar elviszi a tulajdonosa, majd érdeklődni kezdtem, mi a teendő ilyenkor. Valaki tanácsára átmentem az utcánkban található rendőrségre, ahol az ügyeletes egy táblázatból a rendszám alapján azonosította a kijáratot szabálytalanul elzáró autót. „Ez a mi ügynökünké” – mondta. Mindjárt felhívta az illetőt, az jött is, és elvitte a kocsiját. Az egész várakozás, tanácskérés, valamint a rendőrség felkeresése két és fél órámba telt, ezért tíz perccel később érkeztem a budapesti repülőtérre, és új repülőjegyet kellett vennem, ami csaknem ezer eurómba került.  

Egy másik hasonló alkalommal az éppen arra járó rendőrtől kértem segítséget. Ő felismerte az autót, betelefonált a rendőrségre, jött is mindjárt a „tettes”, és elhajtott. Mindjárt ezután még két rendőr érkezett oda egy kocsiban. A gépkocsikijáratok lezárása, mint tudjuk, büntetendő cselekmény. A frissen érkezetteknek felháborodottan vetettem a szemére, hogy a saját emberükre, kihágása ellenére, semmiféle büntetést nem rónak ki. Kétségtelenül viccesen azt mondták erre, hogy az illető „belső büntetést fog majd kapni”. 

Ezt követően három ízben számomra nem azonosítható foglalkozású egyén zárta le kocsijával a kijáratomat. A gépkocsik elszállítóit ilyenkor hiába hívtam, előbb mindig a rendőrséggel kellett egyeztetnem.

  Az utolsó ilyen esetem (immár a hatodik) most, 2014. március 31-én történt. Felhívtam a 112-es számot, ahol a telefonkezelő az illetékeshez kapcsolt. Anyanyelvemen kezdtem előadni a problémámat, de az illető román nyelven rám szólt: ahhoz, hogy fennálló sürgősségi esetemben segíthessen, beszéljek románul. Feltételezem, hogy ha a város ötven százalékot kitevő magyar lakossága anyanyelvén nem kap segítséget, akkor egy svédül, németül, franciául vagy más nyelven értő EU-polgár teljesen magára van hagyatva Marosvásárhelyen. 

Miután bemondtam a nevemet, lakcímemet, telefonszámomat, arra kértem az ügyeletest, hogy intézkedjen. A fenti adatok birtokában semmi nem akadályoztatta az intézkedésben, mégsem intézkedett mindaddig, amíg a szabálytalanul parkoló kocsi forgalmi számát is meg nem adtam. Hiába említettem, hogy erre csakis azért van szüksége, hogy ha esetleg „kolléga” szabálytalankodik, akkor azt kimentse. Be kellett mondanom a rendszámot, és utána mindjárt a kocsi – Borsos Tamás utcai rendőrség irányából – futva érkező vezetője öt perc alatt elvitte a járművet. Telefonáltam 9 óra 24 perckor, és 9 óra 33 perckor vezetője elment a kocsival. Vagyis az előbbiekben leírt hat eset közül legalább háromnak rendőr volt az elkövetője.

Az előbbiekből levonható következtetések:

1. A marosvásárhelyi rendőrségen van egy olyan lista, amelyen feltüntetett személyek szabadon parkolhatnak tilosban is.

2. Ezeket cselekményükért a törvényes szabályok ellenére nem büntetik (illetve állítólag „belső büntetéssel”, vagyis titokban), így a marosvásárhelyi rendőrség dönt arról, hogy az elkövetett kihágásért járó büntetés összege befolyik vagy sem az államkasszába.

3. A lakosság anyanyelvi összetételétől függetlenül a sürgősségi ügyekben eljáró ügykezelő kizárólag románul ért és beszél.

Mindez egy magát demokratikusnak hirdető EU-tagországban elfogadhatatlan.

Adorjáni Imre István, 

Franciaország