Hát így múlik el a… nyár
A langyos napsütésben úgy állt ott P. az utcasarkon, olyan tanácstalanul, mintha nem a szülővárosában, s nem abban a fertályban lenne, ahol eddigi életét leélte, hanem Európa valamelyik nagyvárosának egy utcakereszteződésében állna.
Őszi délelőtt.
A langyos napsütésben úgy állt ott P. az utcasarkon, olyan tanácstalanul, mintha nem a szülővárosában, s nem abban a fertályban lenne, ahol eddigi életét leélte, hanem Európa valamelyik nagyvárosának egy utcakereszteződésében állna. Nézte az utcát. Gyerekkora színhelye, játszótér volt az utca. Most csendes, puszta. Hermetikusan zárt házak. Akkor zsibongó gyermeksereg lakta be az utcát. De annak már vagy fél évszázada…
Azóta sem volt annyi gyermek a kis utcában. S most?… Az az egy-két gyerek mit csinál? Az ott levő estikék közül kihúzogatják, kitépdesik a fehér dohányvirágokat. (Érdekes, ezek a virágok virágoztak hajdanán is a kis utcában.)
Változnak a házak, változnak az emberek.
A fák még állnak. Őszi köntösükben, ritkuló lombbal. A sárguló, lehulló levelek beborítanak mindent: járdát, úttestet. Aranyősz. A lágy napsütésben olyan az utca, mint egy Van Gogh-festmény… S hogy teljes legyen a „kép”, egy lány lép ki az utcára. Még a kaput zárja, de már kezében a telefon.
Ahogy közeledik, a hangfoszlányok, szófoszlányok megelőzik: …jó, most indultam… azt… bine, sună-mă şi facem ceva… vált nyelvet, amint hallótávolságba ér. Majd elhaladva P. mellett, ahogy távolodik, visszatér az eredeti nyelvre… Állt P., s nézett a lány után. Majd elindult, s besétált a levelüket hullató fák alá.
(czirmay)
