Háromszáz éves a református kollégium (V.)

A múlt heti részben olvashattuk, hogy milyen humorosan írta meg Kovásznai Tóth Sándor professzor Marosvásárhely történetének két fontos eseményét, nevezetesen azt, amikor a Királyi Táblát Nagyszebenbe helyeztette II. József császár, illetve amikor összeíratta az ingatlanokat és a lakosokat. Az eseményt Kovásznai, jó humorral, Teleki Sámuelnének is megírta: „Itt most ebben a mi városunkban… a múlt hetekben olyan hír futamodott volt, hogy innen elmegyen a Királyi Tábla Kolozsvárra. Némelyek megijedtek volt. A bíró a tanácsbeliekkel együtt elment gróf Kemény Farkas úrhoz, instáltak, hogy legyen munkás benne, hogy maradjon itt a Tábla. De hát a szegény leányok! Bezzeg azok ijedtek volt meg, hogy elmegyen a sok ifjú kancellista s osztán mit csinálnak? Mert azt mondják, hogy most huszonnégyen vannak itt viselős szűzlányok. Épül azért a városunk, nem félek, hogy ember nélkül maradjon!”1

Engedjék meg, hogy beleakaszkodjak a 24 viselős szűzlány szófordulatba. Minden bizonnyal közöttük volt Técsi Krisztina is, a híres Técsi Sámuel teológiaprofessor árva leánya. Técsi Krisztina édesapja akkor már 10 éve elhunyt, amikor egy ifjú bonviván kancellista, Gecse Benjámin teherbe ejtette. Akkoriban ez nagy szégyen volt, és elviselhetetlen jegyet ütött a családra is. Sajnos már Técsi Sámuel életében sok anyagi gondja volt a családnak, mert a professzor halála után közel 1000 rénes forintnyi adósságot hagyott a családjára. Ez kb. 3 éves bruttó professzori fizetésnyi tőke volt. Elképzelhető, hogy az özvegy micsoda nehézségek között nevelte fiát és leányát. A leánya talán menekülni próbált a gondok és a nyomor elől, és így esett Gecse Benjámin karjaiba. Szegény Técsi Krisztina el is bujdosott Czigányi faluba, és ott szülte meg 1768-ban Gecse Dánielt, aki a református kollégiumnak 300 éves története során a legbőkezűbb adakozója volt! 

Técsi Krisztina tehát jó messzire utazott megszülni „zseniális” fiát. A sors később megjutalmazta, mert nagyszerű orvos lett a fiúból, és mind Técsi Krisztina, mind Gecse Dániel közel 50 évig harcolt, pereskedett azért, hogy törvényesítsék születését, csak nagy későre ismerték el, de csirkefogó apja akkor sem ismerte el törvényes gyermekének. Amiért ezt a történetet kiemeltük, annak az az oka, hogy a református kollégium történetében Gecse Dániel tette – éppen a kollégium 100 éves fennállásának tiszteletére – a legbőkezűbb alapítványt. Valahol nagyapja, Técsi Sámuel emléke is benne volt a Gecse-alapítványban, bár Gecse Dániel születésekor az anyai nagyapja már közel 10 éve halott volt. Ennek ellenére a református kollégium emberségére vall, hogy Gecse Dánielt bevette a növendékei közé, és korán felismerve a gyerek kimagasló szellemi képességeit, a kollégium költségén taníttatták és küldték a bécsi orvosi egyetemre.

Szóval, érdekes a világ, és az, ami az emberek – és akár Kovásznai professzor – szerint is a megvetés tárgya volt, az más szempontból kimagasló emberi tettet és maradandó szellemi hagyatékot jelentett.

Sajnos Kovásznai Tóth Sándornak nincs akkora kultusza, mint Mátyus doktornak vagy a Bolyaiaknak, Antal Jánosnak stb. pedig az első igazán nagy, a magyar irodalomtörténetbe is nevét beíró alkotó volt! Megmaradt a sírköve a református temetőben (lásd a mellékelt képen).

Hosszú volna számba venni azt a sok jelentős professzort és tanítványt, akik megfordultak a református kollégiumban. Tény, hogy a Bolyaiak előtt főleg a humán tudományokban alkottak maradandót, a filológiában, a filozófiában, teológiában, jogtudományban stb. A Bolyaiak tevékenységével pedig a matematikában is beírta nevét a református kollégium az egyetemes tudománytörténetbe.

A teljesség igénye nélkül felsorolunk néhány nevet, akiket számontart a tudománytörténet és a magyar művelődéstörténet: Fogarasi Pap József, Makfalvi Dósa Gergely, Borosnyai Lukács János, Antal János, Köteles Sámuel, Bolyai Farkas, Péterfi Károly, Bodola Sámuel, Török János, Mentovich Ferenc, Szabó Sámuel, Dósa Elek, Koncz József, Bedőházi János stb.

1818 júniusában a Vártemplomban ünnepi istentiszteletet tartottak a református kollégium 100. születésnapja tiszteletére. Az ünnepi szónok Antal János volt, aki akkor még csak a református kollégium történelemprofesszora volt, és csak később választották püspöknek. Ünnepi beszédének kézirata ma is megtalálható a Teleki–Bolyai Könyvtárban, de teljes terjedelemben Gulyás Károly közkinccsé tette. 

Érdemes beleolvasnunk a beszéd első részébe, hogy felidézzük azt a református szellemiséget, melyet abban az időben képviselt a kollégium:

„Emlékbeszéd, 

melyet A’ Maros Vásárhelyi Reformatum Nemes Collegium Százados Innepén tartott a Reformata Ekklésia várbeli Templomában, az 1818-ik esztendőben június 23-ik napján Antal János, az említett Collegiumban régi nyelveket, közönséges és Hazai Históriát tanító Rendes Professor.

 Vagyon tehát csak ugyan T. M. H. Vagyon a végtelen idő sorában egy olyan esztendő, melyben a’ mi sokáig hányattatott és bujdosott Kollégyomunk, a’ maga egy helyben való létének ‘s virágzásának százados Innepét szentelheti. 

Vagyon a’ föld tágas területén egy nemes Szabad királyi Város, oly Szent Ekklésia, mely ezt az emberi értelem és szív becses Műhelyét, egy sok viszontagságokkal lefolyt teljes Század alatt a’ maga Anyai ölében melengette, ápolgatta és azoknak az emberiség javára intézett sok szép törekedéseknek, melyek ebben felserkentenek, csendes néző helyet engedett. Vagyon és hová ragad repülő képzelődésem. Ha élnétek Ti keserű pohárral itatott Tudományok’ felszentelt Papjai, kik ez előtt száz esztendőkkel ide beköszöntöttek. Ha jelen volnátok Ti bujdosott Próféta fiak, kik földre eresztett zászlóitokat ide kísértétek. Ha elé állhatnátok Ti nemes lelkű személyek,- kik az Isten dicsősége szeretetétől melegíttetve, a’ Haza a’ Nemzet, ‘s különösen ezen város és Vidék javát tekintve, ennek a’ múzsák szent Seregének vagy szállást adtatok, vagy állandó megszállását eszközöltétek; ha mondom most Ti mindnyájan itt lehetnétek és az Örökkévalónak színe előtt a Száz esztendők alatt Történtekről beszélgethetnétek. Képzelem és képzeljétek Ti is. N. E minemű szívbeli gerjedezéseknek kellene ebben az órában a szent hajlékból a Mindenek Urához és Igazgatójához felemelkedni!

De az nem lehetséges N. E. H., mert ők földi pályájokat már régen bevégeztek, Ők az itt való bujdosásnak terhe alól feloldoztatván, utazó köntöseiket a’ temetőbe lerakták; nemesebb valóságokra nézve pedig a’ minden valóságoknak láthatatlan valóságához vissza tértenek. Hanem ők a’ magok helyekén és idejekben véghezvitték azt a’ mire voltának hívattatva; amit pedig a mostani időbélieknek kell teljesíteni, reánk bízták, mint maradékaikra, és mi csak úgyis érdemeljük meg, hogy igaz személyeseiknek, s hitbéli örököseiknek nézettessünk, ha a jelenvaló kötelességeknek fontosságát, szentségét érezni is tudjuk ‘s annak eleget tenni a lehetőségig törekedünk is. 

Ők ebben a’ nemes szabad királyi városban a’ tudományok géniuszának egy olyan oltárt építettének, melynek arany szavaihoz ragaszkodva fénylik az igaz nemesség; erősödik a’ valóságos szabadság, tiszteltetik a királyi megszentelt Méltóság. Ők ebbe a’ szent Ekklésiába egy olyan élő forrást árkoltnak be, melynek tápláló vize az Isten Anyaszentegyháza veteményes kertjének plántáit örökkévaló zöldellésben tartja es gyümölcsözteti. Ők a’ körül lévő népes vidék mivelődéseinek ebben a középpontjában egy olyan Pharoszt állítottnak fel, melynek világa az igazságok tiszta esmeretét, a’ virtus szépséget mindenfelé széjjelsugározza; hogy az élet nagy tengeren hajókázok a tudatlanság setétségéből kiverekedvén az emberi rendeltetésnek igaz kikötőhelyére a’ boldogságra reá találhassanak.”

A beszéd akkora hatással volt a templom padjaiban ülő Gecse Dánielre, hogy elhatározta, alapítványt tesz a szegény, de tehetséges hallgatók támogatására. A tervét tett is követte, és közel 100 évig működött is a Gecse-alapítvány, csak a nagy háború és az impériumváltás számolta fel. Sajnos 1918-ban már nem tartottak ünnepi istentiszteletet, mert háború volt, és senki sem akarta elhinni, hogy vége lett egy 1000 éves országnak. Azért a református kollégium, hatalmas kínok és megaláztatások mellett, tovább élt 1948-ig. Akkor aztán az államosítással végleg eltemették. Azóta sem tudott feltámadni a maga fényében és szellemiségében. Megváltoztak az idők, megváltoztak az emberek. A fejekben zűrzavar keletkezett, sokan nem is értik, minek kell a református középiskola, mikor ott van a sikeres állami oktatás. Sajnos, a szellemisége teljesen szétzilálódott, és ebben az új globalizált, liberális világunkban már csak nosztalgia és utópia a régi kollégiumi szellem feltámasztása.

1 1783. febr. 16. OL. 3/b, 1087. sz. Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján, pp. 268-9.

2 Csekme István: A marosvásárhelyi református temető 1988-ban, Infopress, 1994