Háromszáz éves a református kollégium (IV.)

Kovásznai Tóth Sándor irodalmi alkotásai, nevezetesen a versei közül különösen érdekesek azok, melyek Marosvásárhely történetére vonatkoznak. Két ilyen verset idéznék. Egyiknek a címe is kifejező: Mikor a törvényszék elhagyta a várost, a másik a nemesség ingatlanjainak az összeírására vonatkozik: Mikor a házra számot írtak.

 

Mikor a törvényszék elhagyta a várost

(1786)

„Ügyvédek, cédák és orvosok sírjatok, mert már 

Nincs itt törvényszék, mely idecsalt valaha.

Császár rendeletére távozott innen. Azóta 

Bús ínség fenyeget Vásárhelyt titeket.

Bárhova néztél, bárkibe botlál végig e tájon,

Prókátor, kurva, sarlatán lehetett.

Mert a csodálatos az, hogy ezeknek ‘dőlt a vagyon csak,

Ily háromságot terme az emberi nem! 

És ők, mint: a folyók a tengert vágyva, keresve

Éppúgy ömlöttek mindenhonnan ide.

Most, miután elment a törvényszék, ez a város 

Vásárhely lett - - - mint vallja királyi neve.

Már csak munkával tarthatja magát el a polgár, 

Íme saguntumi lét - - - mit rég érdemele.”

A vers önmagáért beszél, kifejezésmódját tekintve akár modern versnek is beillene. Átköltve mai formára, ma is van, sajnos, aktuális tartalma. A vers háttere II. József császár rendelete (a császár Marosvásárhelyt személyesen is felkereste), miszerint a királyi táblát Marosvásárhelyről Nagyszebenbe helyezte, és a törvényszékre bevezettette a német nyelvet. Addig és utána is szabad volt a magyar nyelvet használni a törvényszéken (valamilyen szinten, mert az ítéleteket és a hivatalos aktákat azért csak latinul írták). Aztán szerencsére, II. József halála után, a királyi táblát visszahelyezték Marosvásárhelyre. A saguntumi lét szófordulat ezért érthetetlen, mert valójában üdvözli a királyi tábla elköltözését, ám mégis a rómaiak Karthágó elleni hadüzenetére utal, ami a saguntumi győzelem után történhetett meg. A királyi tábla komoly művelődési szintet hozott a városnak, mert a vezető értelmiségiek mind megfordultak Marosvásárhelyen (kilyéni Székely Mihály, a Csíki Székely Krónika kiadója, Aranka György, a Nyelvmívelő Társaság alapítója, Kendeffy Ádám, Gyulai Pál, Döbrentei Gábor, id. Szász Károly stb.). 

Érdemes meghallgatnunk a szemtanú visszaemlékezését is:

„Hivatali viszonyok Marosvásárhelyen II. József alatt 

Dési Gábor nem tudom hová való papnak fia volt, s kancellista lévén, megházasodott, vévén feleségül Bán Zsuzsannát. Előbb volt a marosszéki continua táblán (fellebbviteli törvényszék) supernumerariusassessor (számfeletti bíró), azután, midőn II. József császár Erdélyből 1784-ben tizenegy vármegyéket csinált, egyesítvén Marosszéket Küküllő vármegyével, vagy amint mondották, a Küküllő elnyelvén a Marost, ekkor sok régi tisztek kimaradtak az hivatalból, Dési Gábor pedig, minthogy németül tudott, főbírónak tétetett a marosi circulusba (körbe), a küküllői két circulusba pedig Szőkefalvi Szentmiklósi Ádám és Csesztvei Miske László tétettek; ordinarius viceispán gróf Haller Gábor, substitus (helyettesítő) viceispán előbb Agyagfalvi Sándor János, azután. Ernyébe lakott Székesfejérvári Abel Károly, sedriapraesese (törvényszéki elnök) Alsócsernátoni Domokos Sámuel voltak. Mert minden jurisdictiónak (törvényhatóság) két hivatalja volt: egyik officiolatus (hivatal), mely állott ordinarius (nyilvános) és substitus (helyettesítő) mind viceispánokból és főbírákból, ezek mellett az írók scribáknak (írnokok) neveztetnek 50-50 Rhf. fizetéssel. Második hivatal volt a sedria (törvényszék), melynek praesese (elnöke) és hat asszesszorai (táblabírói) voltak, mellette az írók auscultans (hallgató) név alatt fizetés nélkül, ezek mintegy praktikánsok voltak, mert a kancellária és kancellistaság megszűntek volt. Aki prokurátor (ügyvéd) akart lenni, annak Kolozsvárt az universitásnál kellett cenzurázni. Ezen a sedrián csupáncsak a peres dolgok folytak, egyebek a tisztségen vagy officiolatuson. A sedriáról az apelláció (fellebbezés) volt a districtualis (kerületi) táblára, mely Erdélybe kettő volt, Kolozsvárott és Marosvásárhelyen, ennek praesese volt báró Jósika Antal, aki előbb jezsuita volt, s ezeknek elosztattatásokkal lett külső ember, ennek fia, báró Jósika János úr öexcellenciája, a mostani gubernium praesese. 

Milyen kár lett volna jezsuitának s annálfogva magtalannak maradni, mert úgy ilyen kormányra termett nagy embert nem nemzett volna. Ezen districtualis (kerületi) táblák 1787-ben állanak fel, amidőn gróf Bánffi György is gubernátor lett. Ezen districtualis táblán szász nemzetbeli asszesszorok is voltak, és innen az apellácio ment a királyi táblára, mely 1786-ban Szebenbe költözött volt, ott lévén már a gubernium is. 1790-ben meghalt II. József, ekkor a districtualis táblák, a regius commissariusok (királyi biztosok) megszűnnek, a királyi tábla Marosvásárhelyre visszamegy, és minden igazgatások formái a régi lábra állnak. 1785-ben az animarum conscriptio (általános összeírás) elkezdődött, melyben a vármegyei tisztek mellé egy katonatiszt is adatott, falukon és városokon minden házakhoz elmentek, még a kastélyokba is, kívül a házakra numerust írtanak, gazdát, gazdaasszonyt, gyermeket, cselédet, még idegent is, ahol kaptak, felírták nevét, állapotját s életidejét. 1786-ban a földmérés elkezdődött1, papok s kivált deákok sokan állottanak földmérőknek, fizették a birtokosok, gazdag fizetések volt, el is kevélyedtek volt. Mikor pedig minden a régi lábra visszaállott, 1790-ben a conscriptio és földmérés munkái sok jurisdictiónál (hatóságoknál) megégettettek. József császár a tanuló helyeken német classisokat (osztályokat) állított fel, s ekkor az ártatlan német könyveket is vagy megcsapták, vagy megégették. A németes öltözetet urakról, úriasszonyokról egymásnak letépték.”2

Tehát Fogarassi Sámuel így élte át II. József császár korszakát, és ő maga is írnoknak állt a törvényszéken.

A másik érdekes verse Kovásznai Tóth Sándornak:

Mikor a házra számot írtak

(1785) 

Nem minden dolog ismerszik meg külseje láttán,

Néha hamis külszín csalja meg a szemedet.

Sok rossz ember látszik jónak néha egészen;

Látod-e, fordított helyzetben vagyok én.

Mert engem feketébbnek tüntet a látszat a szemnek,

Mint amilyen fekete lelkű valóba vagyok.

Vannak akik megcsalnak másokat és soha senki

Nem jön rá, de ha én szólok, az sose jó.

Vannak, akiknek a nép is csak kedvére törekszik,

Ám engem sohasem kedvel a sokaság.

Bárcsak a keblem mélyét láthatnák csupa egyszer,

Tudnák akkor, hogy csak jót rejtegetek.

Tudnák, hogy nem változtam meg, már pedig egykor

Nem mondott rosszat senki, de senki reám. 

 

Momus az emberi testbe hatolva bünhöde úgy, hogy 

Senki se láthassa, hogy mit rejt a szíve.

Am ő lásson nyíltan minden emberi szívbe,

Minden jól rejtett bűnt és indulatot.

Nem vagyok Momus, nem vetek semmit senki szemére

Nem háborgatom én égben az isteneket.

Ámde szeretném, hogy ha szívemnek ablaka nyílna,

Hogy mindenki bele láthasson, ha akar.

A verseket Kovásznai Tóth Sándor természetesen latinul írta, akkor az volt a nyelve nem csak a tudománynak, de az oktatásnak is, és büntetés járt, ha a kollégium falain belül magyarul beszélgettek a deákok. Ugyancsak II. József császár rendelete volt az ingatlanok összeírása, akárcsak a lakosság, a népesség összeírása. Ez akkor, főleg a nemesség körében, nagy felháborodást keltett. Úgy tekintették, hogy a személyes dolgaikat veszik leltárba, hogy a zsebükbe nyúlnak. Ma már természetes dolognak tartjuk, hogy az ingatlanjaink után adózunk, de ez akkor teljesen új dolog volt. A nemesség a személyüket ért sérelemnek vette, mert mi köze a császárnak ahhoz, hogy kinek mennyi ingatlanja van, és hol. Pedig már a posta zavartalan működéséért is szükséges volt a házak számozása. (Például Gauss úgy címezte a levelét Bolyai Farkas barátjához, hogy Wolfgang Bolyai Transilvaniae, Klausenburg, Nagyselyk. Ugyanis akkor Nagyselyken volt az utolsó, Bólyába vezető postahivatal.) Tény, hogy még a 20. század elején is meg lehetett találni valakit Marosvásárhelyen pusztán a neve alapján. Sőt, egy távoli, Marosvásárhelyen sohasem járt rokon kereste nagyapámat, id. Oláh Róbertet, és bement az Oroszlán kocsmába, ahol megszólította a pincért, aki azonnal megadta a pontos címet! Kovásznai Tóth Sándor verse azért nagyszerű, mert a házszámozással Kovásznai érzékeltetni szeretné, hogy egy kicsit a lelkünkbe is bekukucskál a hatalom. Mómusként (gúnyistenként) állítja pellengérre az új rendelkezést. Vajon mit szólna ahhoz, hogy ma önként megvesszük a lehallgató készülékünket, sőt azt állandóan magunknál tartjuk maroktelefon formájában?! És ráadásul erre törvény is van, hogy 10 évig megőrzik a beszélgetéseinket és mobilhasználatunkat. Így manapság nem csak az ingatlanjainkat veszik leltárba, de a lelkünket és a gondolatainkat is. Nos, Kovásznai Tóth Sándor ezzel a zseniális versével – Mikor a házra számot írtak – éppen ezt a folyamatot ismerte fel. Ma csak az ingatlanjainkat írják össze, de holnap már a gondolatainkat is. Ha elolvassák a verset, beláthatják, hogy ebben az eszmefuttatásban nincs semmi túlzás, a vers is ezt sugallja, ez a mondanivalója. A versben említett Momus (moʊməs; görög: Μῶμος Momos) a görög mitológiában volt a szatíra és a gúnyolódás személyisége. A reneszánsz idején több irodalmi mű is használta őt szócsőként a zsarnokság kritikájára, míg mások később a kortárs társadalom kritikájává tették. A színpadon végül az ártalmatlan szórakozás alakja lett.

Kovásznai vérbeli irodalmár volt, megérdemelten lett professzor, és hatása – közvetve – máig is érezhető. Az ő tanítványai voltak Nemegyei János, Antal János, Dósa Gergely, Zilai Sámuel, akikről a következő részben fogok szólni.

 

IRODALOM 

Kovászani Sándor: Az ész igaz útján. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta: Kocziány László, Kriterion, 1970

Fogarassi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga, pp. 15.

 

1Ekkor ért Marosvásárhelyre az első katonai felmérés.

2Fogarassi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga, pp. 92–93.