Háromszáz éves a református kollégium (III.)

Kovásznai Tóth Sándor Fintaházán született, és a marosvásárhelyi kollégium legnevezetesebb professzorai közé tartozott. Róla még a Wikipédia is megemlékezik, szó szerint ezt írja:

„Kovásznai Sándor (Fintaháza, 1730. február 12. – Marosvásárhely, 1792. március 8.) református tanár. Marosvásárhelyen tanult, ahol később köztanítóságot viselt. Azután öt évig (1755–1760 között) gróf Lázár Imre mellett nevelősködött, majd 1760-ban külföldre indult, és ott július 19-én beiratkozott a leydeni egyetemre. 1763 végén tért haza, 1764 januárjában tanárként helyezkedett el Marosvásárhelyen, és haláláig ott dolgozott. Sírja a marosvásárhelyi református temető ravatalozója mellett található. Halálakor a Bécsi Magyar Kurír a következő cikket jelentette meg: »A régi nyelveket: zsidót, görögöt, deákot az ehhez hasonló régiségekkel és históriákkal együtt nagy előmenetellel tanította… a szentírást úgy tudta és magyarázta, mintha gyermekségétől fogva – egyebeket mellőzvén – minden elmebeli és testi tehetségeit annak tanítására fordította volna. ...emellett nagy filosofus, nagy matematikus, nagy rétor, nagy poéta, egyszóval minden nagy volt.« 2005 nyarán róla nevezték el a somosdi általános iskolát.”1

Szerencsések vagyunk, mert Kovásznai megírta önéletrajzát, amit 1970-ben Kocziány László, Marosvásárhelyen tevékenykedő, kiváló irodalomtörténész ki is adott2, és így pontos leírásunk van a református kollégium korai életéről. Kovásznai ugyanis a református kollégium diákja volt, tehát nemcsak professzorsága értékes, hanem diákkori emlékei is korhű képet adnak a korabeli kollégium életéről. Mert nem túlzás azt állítani, hogy talán most, a 300. kollégiumi születésnapra készülve alkothatunk csak igazi átfogó képet a marosvásárhelyi kollégiumról, mert a fent említett Kocziány László-féle forrásközlés mellett csak később, 1974-ben Juhász István Fogarasi Sámuel: Marosvá- sárhely és Göttinga c. kézirata foglalkozik a témával. Ez a két forrásközlés felbecsülhetetlen értékű a marosvásárhelyi kollégium történetének ismeretéhez, és kiegészíti Koncz József A marosvásárhelyi evang. ref. kollégium története című monumentális művét. Mi tehát szerencsés helyzetben vagyunk, mert ezeket a visszaemlékezéseket összevethetjük, és egymást kiegészítve igen átfogó képet alkothatunk a kollégium életének első száz esztendejéről.

Kovásznai minden téren maradandót alkotott: a tantervek készítésében, módszertani újításaiban, fordítói munkáiban, önálló irodalmi alkotásaiban, verseivel, levelezésével, példaadó aszkézisre hajló életével stb. Véleményem szerint Kőrösi Csoma Sándor előfutára volt abból a szempontból, hogy fiatalkori önmegtagadó életével, a tanulásért tett óriási erőfeszítéseivel és lemondásaival elérte a legmagasabb szellemi megbecsülést, és a legkiválóbb tudósok soraiba került. Jobbágysorsból emelkedett a tudósok legmagasabb régiójába, és ha a világhírnévhez ő még nem juthatott el, mert a magyar nyelv már eleve korlátozza tevékenységének elismerhetőségét, szellemi unokája, Kőrösi Csoma Sándor már eljuthatott a világhírnévhez. Ebben nincs semmi túlzás, mert Kovásznai Sándor tanítványa, már-már nevelt gyermeke volt a szintén nagyon szegény jobbágyfiú Nemegyei János, aki nyelvészeti munkásságáért kapott nemességet I. Ferenc császártól, és Nemegyei volt Kőrösi Csoma Sándor nyelvtanára Nagyenyeden.

Itt tegyünk egy kitérőt, mert mi, kései utódok könnyen (és sokszor felületesen is) ítélkezünk. Nemegyei Jánost Kovásznai Sándor, a már nagy tekintélyű professzor magához fogadta, és mint szolgadiák szolgálta a professzorát. Kovásznai ugyanis agglegény volt, tehát az ügyes-bajos háztartási dolgait is a szolgadiák rendezte. Ennek megvolt az az előnye is Nemegyei számára, hogy láthatta a professzora magánéletét, tanulási, felkészülési életvitelét, és persze állandóan tanult ő maga is, ha kellett, a professzora héberül (akkoriban azt mondták zsidóul) beszélt a kicsi Nemegyeivel, de az biztos, hogy többet beszélgettek latinul, mint magyarul, mert akkoriban a magyar nyelvet nem volt szabad használni a kollégiumon belül.

Szóval aztán ez a Nemegyei János is a héber, görög és keleti nyelvek nagy tudósa lett Enyeden, és ő tanította a nyelvekre nem csak Kőrösi Csoma Sándort, hanem Bolyai Farkast is. Mint tudjuk, az öt és fél éves Bolyai Farkast az apja egy láda holmival felszekerezve Enyedre vitte (a láda ma is megvan a Bolyai-múzeumban), és ott elcsodálkoztak a professzorok az értett csodagyereken, aki csak tanulni akart, és meg kellett verni, ha azt akarták, hogy játsszon. Bolyai Farkas hat-hét évesen már latin és görög verseket faragott, és a professzorai – főleg Nemegyei János – osztályról osztályra vitték és mutogatták a csodagyereket. Nos, ezt a tényt és pedagógiai fogást az érett Bolyai Farkas elmesélte zseniális fiának, Bolyai Jánosnak is. És Bolyai Farkas már figyelt arra, hogy a gyereknek zsenge korában nem szabad túlterhelni az elméjét, és csak módszeresen szabad a tehetséges gyerek fejébe csepegtetni a tudományt. Bolyai János ezt a dolgot megjegyezte, mert apja tanárait – főleg Nemegyei Jánost – apja hóhérainak nevezte! Ma már a modern pedagógia tudja, hogy másképpen kell kezelni a kiemelkedően tehetséges diákot és másképpen az átlagos gyereket. Nos, csak példaképpen hoztam fel, hogy az a Nemegyei János, aki Kőrösi Csoma Sándorra igen nagy és sorsdöntő hatással volt, Bolyai Farkasra nem tett akkora hatást. Egyébiránt Nemegyeinek – tudtommal – csak az a magánlevele (kézírása) maradt meg, amit Bolyai Farkasnak írt, amikor gratulált ahhoz, hogy Marosvásárhelyen kinevezték professzornak. Ugyanis az Enyeden található kézirati hagyaték elpusztult, amikor a mócok 1848-ban felgyújtották a várost és a kollégiumot!

De térjünk vissza Kovásznai Sándor áldásos tevékenységének ismertetéséhez.

„A tantervalkotás pozitív hatása érvényesült abban, hogy előtérbe került a tankönyvek ügye. Ezen a ponton Kovásznai Sándor marosvásárhelyi professzor befolyása és munkája adott a bizottsági munkának haladó irányt. Önéletírásából tudjuk, hogy már húsz évvel azelőtt milyen lelkesedéssel tanulmányozta a Christian Wolff-i filozófia tankönyveit akkor, amikor a többi kollégium még elzárkózott előle. Az ő hatásának tulajdonítható, hogy az 1769-es tanterv a görög osztály matematikai tankönyvének Christian Wolff bevezetését fogadta el, a logika és filozófia kézikönyvének pedig a wolffi irányt népszerűsítő F. C. Baumeister tankönyvét.”3

„1790-ben épülvén Marosvásárhelyt a várbeli templomban az orgona. Kovásznai Sándor professzor azt mondotta, hogy Marosvásárhely csináltatott magának egy fa-kántort, jó volna már, ha egy fa-papot is csináltatna. E nagy tudományú ember, de igen durva volt.”4

Ne feledjük, hogy a puritán, Kálvin-féle reformáció kitiltatta a templomokból a vidámságot és mosolyt, így kidobatták a katolikusoktól átvett templomokból az orgonákat is, a freskókat, képeket, kereszteket, szobrokat szintén. Később aztán a XVIII. században kezdték az orgonákat engedélyezni, az orgonakészítők újra keresettek lettek. Ennek köszönhetően lett híres orgonaépítő mester Bodor Péter is, és amint olvassuk, a még puritán szellemben nevelkedett Kovásznai Tóth Sándor is fakántornak nevezi az orgonát, és megütközött annak a templomba való bevitele miatt. Kovásznai apja is református pap volt, és spártai szigorban nevelte gyermekeit, sem a vidámságot, sem a gyerekjátékot nem tűrte meg a házánál. Persze az öreg is – Kovásznai Tóth Kelemen – megszenvedett a tanulásért, mert ő még jobbágygyereknek született, és csak a tanulása által tudott kiemelkedni a jobbágysorsból, ezért diákkorában lefagytak a lábujjai, és életre szóló reumát szerzett.

Olvassuk csak tovább Fogarasi Sámuel visszaemlékezését Kovásznai professzoráról:

„Ez a Kovásznai volt a kakasdi, azután fintaházi papnak fia. Deákkorában a csak előbb említett nagy Lázár János Imre nevű fiának volt tanítója, mely úrfi nagy reménységű ifjú korában meghalt. Ezen gróf patrociniuma által tétetett Kovásznai marosvásárhelyi professzornak, mely stációt kívánta volna elérni Medicinae Doctor Mátyus István, de el nem érhetvén, nem is voltak egymásnak soha jó emberei. Kovásznai nőtelen életet élt, durva, darabos ember volt, és szatirikus, de nagy orátor, nagy poéta, kivált deákul. Az asszonyokat sokat bosszantotta. Azt az anekdotát beszélik róla, hogy udvari tanító korában a grófné vastag vászonból csináltatván neki lábravalót, azt az ingen kívül kötötte, melyért midőn megkérdeztetett volt, azt felelte: Hadd lássék az őnagysága gráciája. 

Midőn a grófné Gyalakutáról egy s más vásárlás végett Marosvásárhelyre beküldötte, nevezetesen csizmavásárlás végett, s pénzt adott neki, a fraj csizmájára 4 márjást, más csizmára 5 vagy 6 márjást, elment a csizmaszínbe, s kérdezvén a mérték szerint való csizmák árát, ha többet vagy kevesebbet kértek, semmi legkisebb alkuba sem ereszkedett, hanem mindaddig járt, míg olyanra talált, mely mind a mértéket, mind a kiszabott árat találta, akár jó, akár hitványabb volt, s midőn hazavitte, a grófné csak elbámult, hogy mindenért annyit adott, amennyit reája adtak volt, azután a grófné is félbehagyta a vele való vásároltatást. Tartott maga mellett mindenkor szolgának egy tanulót, és az ilyenekből sok derék emberek lettek, papok, professzorok, nevezetesen enyedi professzor, a még most is élő öreg Nemegyei, meghalt marosvásárhelyi professzor Zilai, dési doktor Sós, mostani marosvásárhelyi professzorok, Dósa és Antal. Maga egyedül az elsőházba hált, a szolgája egyedül hátul. Ebédet a városról hordatott, vacsorán pedig tojást vagy vereshagymát evett. Szolgája a kertjében dohányt csinált, erős pipás volt, még a könyvei is a pipafüsttől mind büdösek voltak, a tanuló- vagy oldalháza pádimentoma a pipaszéntől sok helyt egészen átégett. Az asszonyokkal örökké csúfolódott, mégis utolsó betegágyában azt mondta, hogy az ördög találmánya volt, hogy az ember meg ne házasodjék. Hogy az akadémiákról hazajött, a német köntöst mind elhányta, amilyenbe szoktak volt járni az akadémikusok, hogy a domidoctusoktól megkülönböztessenek. A parókájának vuklijaiba egy-egy pár verset tett, s azzal eltemette s nyírt hajat viselt. Minden öltözete magyaros volt, még csak a csizmája sem volt bőr-sarkú, hanem ipplikes és nagy vaspatkó rajta. Viselt rókatorkos prémmel, bőrről bérlett hosszú tógát és három egyenlő szegre felakasztott kalapot. Nyomtatott orációi s versei mutatják, milyen nagy litterator volt, zsidóul szeretett énekelni is. A patriae históriában mindent bátran kibeszélt, még revocáltatták is vele a katedrából sok szavait, amelyet így szokott vala véghezvinni: Nekem a gubernium parancsolja ezen s ezen szavaimat visszamondani, íme, most előttetek vissza is mondom, ne legyen úgy, amin volt. Ezen históriáját hallgatni még a városiak is feljártak az auditóriumba, s a pápista papok árulkodtak ellene.”5

Tehát Mátyus István orvostudor is nagyon szeretett volna professzor lenni a református kollégiumban, de Lázár János Kovásznai Tóth Sándort támogatta. Elég valóságosnak tűnő történet! De tegyük hozzá, hogy az élet ezt jó döntésnek igazolta. Ugyanis Mátyus Istvánnak volt fizetett állása, Marosszék főorvosa volt, míg Kovásznainak nem. És Kovásznai Janus Pannonius kommentátoraként és még számos irodalomtörténeti alkotásával igazolta, hogy megérdemelten választották meg professzornak. (De az is elég érdem, ha csak a Kovásznai–Nemegyei–Kőrösi tanár–diák kapcsolatra gondolunk.) Azon, hogy Fogarasi Sámuel Kovásznait állandóan „durva” jelzővel illeti, nem kell megütköznünk, mert bizonyos, hogy nagyon szigorú és öntörvényű tanár volt, aki nagyon megszenvedett a tudásért, mélyről emelkedett fel, és a pontosságot és szigort tanítványaitól is elvárta. Gondoljunk csak saját tanárainkra, a szigorú, de eredményes tanáraink biztos, hogy nagyobb hatást tettek ránk, mint a jó kedélyű, vicces, de eredménytelen tanárok!

(Folytatjuk)

1https://hu.wikipedia.org/wiki/Kovásznai_Sándor

2Kovásznai Sándor: Az ész igaz útján. Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Kocziány László, Kriterion, 1970.

3Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga, pp. 15.

4i.m. p.74.

5Fogarasi Sámuel, i.m. pp.74-76.