Harmadik túranap a Karakorum hegységben (1.)

Pakisztán (8.)

Csodás napsütésre virradtunk július első napján a Paiju táborban, a szokásos ütemben szedelőzködtünk, reggeliztünk, és nekivágtunk újabb túraszakaszunknak. Eleinte még mindig csak enyhén emelkedtünk a poros, köves gyalogúton, ám az egyik kanyar után felbukkant valami hatalmas, falszerű képződmény, ami azt a látszatot keltette, mintha keresztbe zárná el a völgyet. Olyannak tűnt a távolság homályán keresztül, mintha egy gátat építettek volna a bal oldali hegyek derekától a jobb oldali hegyek derekáig. Mint amikor Erdőszentgyörgyön átutazva megpillantjuk a Bözödi-tó töltését, a vizet azonban nem, ezért még nem tudjuk, csak sejtjük, hogy mit takar a hatalmas fal. Azonban a víztározó védőgátját a sokszorosává kell hatványoznunk ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk arról a látványról, amely a Karakorum tornyai közt mágnesként vonzott közelebb és közelebb.

És egyszer csak ott álltunk annak a hatalmas valaminek az aljában, s akkor bizonyosodhattunk meg arról, amiről nyilván már tudtuk elméletileg, hogy a kolosszális fal nem más, mint egy gigagleccser végső szakasza. Ez egy válaszfal volt számunkra, nem csupán fizikai értelemben, és nem csak ezen az úton, hanem felfoghatom életünk egyik fontos választóvonalaként is, hiszen Földünknek egy olyan különleges szegletébe érkeztünk, amelyet korábban csak földrajzi atlaszok lapjain tanulmányozhattunk. Megsemmisülve hunyorogtunk a „falra”, és megilletődve kopogtattunk a Baltoro-gleccser kapuján, a világ egyik legnagyobb gleccserrégiójában.

De hogy hogyan jutunk át a kapun, azt abban a pillanatban még nem tudtuk, csak bámultuk a gleccserből szemünk láttára születő vad folyót, a Braldut, amelynek mentén már napok óta utaztunk, gyalogoltunk. Rendkívül látványos volt, hogy ez a vízfolyás nem csermelyből cseperedett patakká, majd szélesedett folyóvá, hanem a több tízméteres vastagságú, acélkeménységűre sűrűsödött irdatlan jégár alól előbukkanva egyből egy halálosan veszélyes, hömpölygő vízfolyam látszatát keltette, és olyan félelmetes dübörgéssel indult útjára, amely hiábavalóvá tett minden emberi szót. Olyan, mint amikor beülünk egy hangversenyre, s ahelyett, hogy egy szelíden, lépcsőzetesen – netán unalmasan – felépített zenemű mellett bóbiskolnánk – a zenekar máris az V. szimfónia erejével ragad magával, azonnal a velőnkig hatol, s a sors kopogtatásának drámai feszültségével árasztja el érzékeinket.  

A beethoveni kopogtatásra mi is szerény kopogtatással válaszoltunk, és mivel kitartóak voltunk, beengedtettünk a Baltoro-gleccser ámulatba ejtő, de ugyanakkor kíméletlenül vad világába. Megváltozott a túraösvény jellege, s bár az első két túranapon sem lazsáltunk, hiszen jóval túl voltunk 40 kilométernyi gyalogláson, attól a perctől kezdve véget ért a viszonylag laza séta. 

A Baltoro-gleccser a maga 63 kilométeres hosszával a világ egyik leghosszabbja, leszámítva a sarkvidéken találhatókat, s nekünk az elkövetkező napokban csaknem a teljes hosszát magunk alá kellett gyűrnünk a K2 felé vezető zarándoklatunkon.

Nekivágtunk. Már az első kapaszkodón kiköptük a lelkünket, hiszen a gleccser hátára kellett felkapaszkodnunk azon a kaptatón, amelyet távolról egy gigantikus falnak néztünk, s amely nem volt más, mint ennek a Balaton nagyságú jégfolyónak a végmorénája, más néven homlokmorénája. Ekkor szembesültünk azzal, hogy a gleccser háta a morénáknak köszönhetően dimbes-dombos, felülete hatalmas guruló kövekkel, szikladarabokkal borított, és ezek mind nagyon mozgékonyak, bármikor megadhatják magukat a gravitációnak, elindulhatnak, gurulhatnak, és mindent elsodorhatnak, ami az útjukba kerül. E guruló kövek között kellett úgy lavíroznunk, hogy a súlyos „tekegolyók” útjában ne mi legyünk a ledöntött „bábuk”. Ráadásul nem csupán a kövek vannak állandó mozgásban, hanem – mint ismert – a gleccserek mint „élő” képződmények, lassan, de folyamatosan mozognak, azaz csúsznak lefelé, naponta átlagosan 1-2 métert is, mint egy nagy, lomha, ráérős folyó, vagy mint egy nagyon viszkózus méz, amelyet ki szeretnénk tölteni az edényből. A gleccser mozgása viszont nagyban befolyásolja annak felszínét, állandóan változtatva azt. Ezért, szemben az általunk megszokott hegyi túraútvonalakkal, a gleccser hátán nincsen jól kitaposott és bejárt ösvény, amelyet évtizedek, esetleg századok óta használnak a pásztorok és a természetjárók, hanem mindig új utat kell találni, hiszen a jégár arculata szezonról szezonra, viszonylag rövid idő alatt is változhat. Ezért a Karakorumban szó szerint úttörőnek kell lenni, mert az az ösvénynek nevezett csapás, amelyet korábban használtak, a gleccser mozgása, illetve a tavaszi áradások következtében tönkre mehet, újabb lehetőségeket kell keresni, s ez még a helyi guide-oknak is kihívást, sok vesződséget jelent. S mivel nincsen jól kitaposott ösvény, ami van is, az a poros, gurulóköves labilitás miatt megkeseríti az odavetődő vándorok életét. A kövek könnyedén billennek, a kavicsos, homokos talajon könnyen meg lehet csúszni, félre lehet lépni, s ebben a magasságban, többnapi járásra az első egészségügyi intézménytől egy félresikerült lépés, egy banális bokaficam a túra végét és sürgősségi, helikopteres mentést jelenthet a figyelmetlen és szerencsétlen túrázónak. Az ember csak hajlékony nádszál, koponyája csak egy törékeny pohár ezen az elhagyatott helyen. A kapaszkodások alkalmával az előrelépést olykor visszacsúszás követte, így a nap végén reszkető, nagyon igénybe vett izmokkal, ízületekkel tértünk nyugovóra. A gleccsertúra tehát nem egy leányálom, amelyet tovább nehezítenek a gleccser hátán magasodó morénák. 

A morénák, vagy más néven gleccserhordalékok a gleccserek vagy jégtakarók által szállított és lerakott kőzettörmelékből felgyűlt kupacok. Ezek a halmok azonban a gigantikus Baltoro-gleccseren, a Karakorum oltári hegyei között domb nagyságúak, különösen az alsóbb szakaszokon, és azért nehezítették meg jelentősen az életünket, mert miattuk nem lehetett toronyiránt haladni, nem láthattuk, nem tudhattuk, hogy mi van a moréna túlsó oldalán. A fentebb írt nehézségek árán kellett felkapaszkodnunk rájuk, vagy kerülgetnünk őket, és mivel jelentős magasságuk eltakarta a célt, nagyon könnyen eltévedhettünk útvesztőjükben, rendkívül hosszú és fárasztó kerülőkkel hátráltatva az amúgy is kimerítő, hullámvölgyes kutyagolásokat. A gleccsertúra kiszámíthatatlanságát a morénákon kívül a számtalan gleccserpatak és gleccsertó is nehezítette, amelyeken át kellett kelni, vagy ki kellett kerülni őket.  De olyan is volt, hogy miután nagy nehezen felkapaszkodtunk a moréna tetejére, ott szembesültünk azzal, hogy zsákutca, mert a túloldalán gleccserhasadék vagy olvadékvíz táplálta tengerszem állta utunkat. Ilyen esetekben irányt kellett változtatnunk, és vezetőink más alternatívát kerestek, elsősorban tapasztalataikra, de főleg ösztönös megérzéseikre hagyatkozva. Ez az össze-vissza császkálás, törmeléken való csúszkálás nagyon kimerítő, ráadásul paradox módon a hegy és maga a gleccser olykor inkább sivatagnak tűnt. Hiába volt lábaink alatt a Románia ivóvízmennyiségét évekre fedező, irdatlan nagy, fagyott víztartalék, a rekkenő hőség és a tűző nap nagyon próbára tett, és inkább sivatagi túrához tette hasonlatossá előrehaladásunkat, mintsem az általam Erdélyben megszokott kellemes kiránduláshoz.