Olvasom, hogy egy nagyobb romániai városban, megye- (és nem vármegye) székhelyen tömegverekedés tört ki az ingyen töltött káposzta okozta örömért, amit a város jótevői (állami, helyi, magán, alapítványi, az Európai Unió által támogatott szervezet emberei) osztogattak. A tömegbirkózás során több személyi és lelki sérülésre került sor, több ekkortól rokkantsági segélyre jelentkezőt regisztráltak a mentősők és a biztosító társaságok; az előbbiek nem tudták a sűrű tömegek átjárhatatlansága miatt megközelíteni az áldozatokat.
A hír mindenképpen megér egy elmeficánkot részünkről. Ugyanis a töltöttkáposzta-osztás nem nagyon fordul elő a jótékonysági estek műsorában, bár kétségen kívül beletartozik a jólét fogalmába, következésképpen nagyon sokan kifejezetten kedvelik. Vidékünkön például újévkor és egyéb általános munkaszüneti ünnepeken, melyek a vallással kapcsolatosak, de a hittől függetlenek, mi nem halat eszünk, hanem minden házban ott gőzölög a töltelékes káposzta a fehér damasztabrosszal leterített családi bútordarabon. Főéteknek számít.
Jótékonysági összejöveteleken kisebb anyagi természetű ajándékok kelnek útra adományozótól a megadományozotthoz, olykor itt is előfordul kisebb tülekedés, nem nagyobb, mint a gyorsbuszra szálláskor, de tömegverekedésről szó sincs. Ezenfelül advent idején megnyittatik mindenki konyhája, amikor tényleg bevonul többek között a töltött káposzta is az étrendbe.
Vagyunk olyan anyagi, lelki, konyhai és ellátmányi helyzetben, hogy nálunkfelé (Transylvania) minden család a már mondott alkalmakkor és alkalmakon kívül évente többször is megengedheti magának, hogy saját konyhájában, családilag kialakított és egyeztetett ízlés szerint készítse el a töltöttnek nevezett káposztát, amely nálunk is népétel. Nem kell hozzá testi erő, csak ízlés és nyersanyag, gáz- vagy villanytűzhely. És különben is, a parajdi töltöttkáposzta-fesztivál minden, csak nem fizikai erő fitogtatása. Össznépi ünnep – erdélyinek, bánságinak, moldovánnak.
Azt mondják, hogy a töltelékes finomságot a törököktől vettük át, erre utal az étek román és török elnevezése közötti kísérteties hasonlóság. Szerintem azonban ettől az igazság kissé távolabb csiklandozza ínyünket: a káposztát már a honfoglalók is ismerték, a sírleletekben többször előfordult a savanyításra használatos nagy méretű cserépedény (Vö, Korond és a székely amphorák). Húst mindig lehetett szerezni, a nyereg alatt puhított sem megvetendő, mondják honfoglaló havereim Kanadából. Végül, a rizs helyett, mikor éppen nem működött a történelem folyamán a kínai export (a magas vámtételek miatt), kölest is lehetett használni, de a gomba sem volt idegen eleinktől, amelyről azt olvastam nemrég, hogy a magyarban egy sereg gomba neve a szláv nyelvből lőn átvéve, pl. pereszke, vargánya, csiperke stb. Végső érvként tételem mellett pedig az hozható fel, hogy a gyermeki mondóka, nem kis kárörvendéssel meghintve így szól: „Úgy kellett, káposztába hús kellett!”
És ez esetben, természetesen, csakis a töltött káposzta jöhet szóba, amit sajnos különírásra ítélt az akadémiai helyesírási szabályzat, holott a kedvelt dolgok egybeírandók a szív és gyomor helyeslése mellett.
Aki nem szereti, savanyodjon meg, mint a hordós káposzta.
