Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A marosvásárhelyi Marx József Fotóklub, amelynek Haragos Zoltán az egyik alapító tagja, születésnapi köszöntőként kiállítást rendezett számára a Szűcsök bástyájában. Sok jókívánság hangzott el a csütörtöki várbeli megnyitón. Magam is csatlakozom hozzájuk, leemelve jelképes kalapom az ünnepelt 90 esztendeje és a fotográfia szolgálatában töltött hét évtizede előtt. Újságíróskodásom több mint fél évszázada során nagyon sokszor írtam róla, lapokban, rádióban, fotóalbumokban méltattam fáradhatatlan munkásságát, fotós szenvedélyét, elkötelezettségét, humanizmusát, számos más erényét, amit művészete is gazdagon felmutat. Aligha tudok most erről újat mondani. Fotográfusi tevékenységének adatszerű mutatói persze mindegyre elavulnak, folyamatosan nő a tárlatai, kiállított és díjazott képei és az azokat övező elismerések száma. Érthető, hogy az utóbbi pár évben már ritkábban vette nyakába fotókészülékét, és ritkábban indult portyára, világot látni, látványt felfedezni. Egyéniségének, fotós sajátosságainak fő jellemzői azonban, amelyek már jóval korábban kikristályosodtak, az életkora előrehaladtával mit sem veszítettek. Régebbi cikkeim közt tallózva, néhány olyan részletre irányítom a villanófényt, amiből ez is kitűnik.
„Most ő a legidősebb a marosvásárhelyi fotósok között. Tudatos az írás címében a Fényben, árnyékban szóhasználat, az „öreg” kifejezés az ő esetében mellőzendő, hiszen érdeklődése, kíváncsisága alapján bármelyik fiatallal felveheti a versenyt. Minden jelentős kulturális eseményen jelen van, mindenre figyel, ami érték. Fotós élményvilágát így is gazdagítja, talán nincs is olyan életjelenség, amelyre ne lenne nyitott. Egy fotográfus számára, aki folyamatosan lépést szeretne tartani a korral, ez is nélkülözhetetlen. Megtehetné, hogy távol marad mindettől, hat és fél évtizede, amióta úgy döntött, megpróbál a fotóművészet elkötelezettjévé válni, olyan nevet, tekintélyt szerzett magának, hogy a közvéleményben így sem csorbulna jogosan szerzett „mesteri” rangja. De belső késztetésnek engedelmeskedik, és mindig igyekszik ott lenni, ahol valami történik, személyesen érzékelni a szellem pezsgését, észrevenni mindazt, ami figyelemre méltó a világban. Ezt tükrözi gazdag és méltán megbecsült fotós életműve is. Haragos úgy mutatja fel létünk fénylő és árnyoldalait, hogy képei által valami megpendüljön bennünk. Sokfelé megfordult, nagyon sok helyen fotózott 1950-től. Ezernyi úton csatangolt az országban, falun és városon, hegyeken, völgyeken, kunyhókban, putrikban, palotákban, és mindenhol meg tudta látni az emberség jegyeit, hallani, hallatni a humánum szavát. Kevés szóval, de annál beszédesebben próbált fotóival is tenni valamit az elesettekért.” (Fényben, árnyékban, 2014)
„Hat évtized távlatában. Nem kis idő, legalább két emberöltőnyi. Mennyi minden történt ezalatt a falu, az emberek életében! És a fotográfiában is. És mégis mennyi azonosság van a hatvan évvel ezelőtti és a mai érzés-, gondolat- és látványvilágban! Bárki meggyőződhet róla, ha megnézi Haragos Zoltán és Tordai Ede kiállítását a Maros Megyei Múzeum marosvásárhelyi néprajzi részlegének főtéri székhelyén... Haragos Zoltán a fotográfia legmegbecsülendőbb klasszikus erényeit mutatja föl, azokat, amelyeket a klub felejthetetlen névadója, Marx József is oly magas szinten képviselt, Tordai Ede a digitális fotózásban, a komputeres képmegdolgozásban rejlő művészi értékekre nyújt szemléletes példát. Nem romantikáznak, nem szépítenek, mindketten jól tudják, mennyi nehézségbe ütköznek a vidék lakói. Haragos át is élte mindazt, ami hosszú évtizedeken keresztül a falusiakat sújtotta. Nyitott szemmel járta az országot, azt is észrevette, megörökítette, amiről nem volt szabad beszélni, képein azt is megláthatjuk, amit a hatalom elhallgatott volna. A testben, lélekben megnyomorítottak ereje, erkölcsi fölénye is felsejlik dokumentumértékű fekete-fehér felvételein. És az életöröm sem hiányzik, hiszen ahhoz, hogy az emberek átvészeljék a kisemmizettség, az elnyomás korszakait, erre is nagy szükség volt. Egész történetek kerekíthetők beszédes arcaihoz, életképeihez, a falu őrizte tradíciókhoz, sajátos szokásokhoz... Haragos Zoltán mély empátiával készült, igaz képei korrajzként is lenyűgöznek.” (Falu fekete-fehérben, 2013)
„Tovább tovább fától fáig”, embertől emberig, lélektől lélekig... Ez a Kányádi Sándor megénekelte ellenállhatatlan belső késztetés dolgozik Haragos Zoltán fotóművészben is immár több mint fél évszázada, mióta végleg és megfellebbezhetetlenül megejtette a múló pillanat megörökítésének varázsa. Azóta jár-kel, nézelődik és gyűjti, gyűjti a látványt, mindazt, amit érdemesnek vél megőrizni, továbbadni, jelképpé nemesíteni. Hangsúlyoznunk kell e törekvést a sokféleségre, hiszen számos hazai és nemzetközi díját, hangzatos fotós címét (AFIAP, EFIAP), elismerését a legkülönbözőbb tematikájú és műfajú képek hozták meg számára. A mostani tárlatának anyaga azonban rendhagyó módon csak egyik arcát, munkásságának sajátos oldalát mutatja föl. Felvételei változatok egyetlen témára. Egyre csupán, de régóta dédelgetettre, olyanra, amivel éppen annyit el tud mondani életünkről, világunkról, önmagáról, mintha gazdag és sokszínű életműve teljességéből válogatott volna. Ez alkalommal azt bizonyítja, hogy a természet egyedi jelenségeire is évtizedeken át képes koncentrálni. Úgy barangolt kamerájával hegyen, völgyön, erdőben, folyóparton, hogy a fákban fedezze fel mindazt, ami élő, ami emberi és gondolat- meg érzelemhordozó, metaforikus töltetű, jelképes erejű. Két nagy vonulat bontakozik itt ki. Az egyik a hagyományos, realista fogantatású, igazi mesterségbeli tudással kidolgozott képek sora. A másik a feketére-fehérre szorítkozó, fény és árnyék kontrasztjára építő, már-már grafikaként megjelenített fotók együttese. Szokatlanságával, fa mivoltát meghaladó arculatával hat az előbbi, szimbolikus jellegével ragad meg az utóbbi. Haragos favilága – a primer élménytől a fotografikus látványkísérletekig vezető úton – maradandó nyomot hagy a nézőben.” (Fától fáig, 2002)
Szép jubileum ez a mostani. Remélhetőleg újabb belső tartalékokat mozgósít az eljövendő éveire. Isten éltesse még sokáig erőben, egészségben fotós mozgalmunk doyenjét!