Hallotta-e a szív Isten suttogását?

Ülünk éjjel a klubban vagy a kocsmában, iszunk, fáradtak vagyunk, de nem vagyunk részegek. Beszélgetünk apróságokról, fáraszt már a parti, hazamennénk, de mégsem, tudat alatt ott sunnyog a gondolat, hogy megint nem pihenjük ki magunkat rendesen, mégis maradunk. Megisszuk még az utolsó sört, és lopva taxiszámokat keresünk a telefonon. A másik asztalnál egy társaság, egy szerelmes pár, avagy két haver saturészegen, fennhangon filozofál az élet értelméről vagy épp értelmetlenségéről, a szerelemről, a megcsalásról, arról a sarkából kifordult társadalomról, amelyben élünk, hogy a létezés rossz, a túlvilág még rosszabb, avagy jobb. Kukkolva hallgatózunk, és miközben sunyítva rajtuk röhögünk, titkon mégis irigykedünk: jó a téma, csak sok rajta az ital, és ez így megy egészen addig a pontig, amikor a részeg filozofálás értelmetlen, érzelmektől túlfűtött hablatyba megy át, ordítozásba és könnyes dühkitörésekbe torkollik. Ekkor nézünk az óránkra, hajnali négy van, és hideg pengeként szeli az agyunkat ketté a hirtelen feltörő kérdés: mit keresek én itt? Nos, általában ilyenkor távozunk.

A fenti helyzetrajz mindenkinek ismerős, aki párszor bulizott már élete során. Kevésbé ismerős azonban a színpadról, ahol a részegedést szinte mindig valamilyen katalizátorként használják a nagy igazságok kimondásához, de a részegség mint önmaga nagy igazsága általában nincsen jelen. Most ez megváltozott. Egy kortárs orosz szerző szövegében a Nagy Piálás eljutott a színpadra is, és mielőtt megkérdeznék, hogy értelme van-e, elárulom: igenis van. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata nemrég mutatta be Ivan Viripajev Részegek című színdarabját, amelynek alaptematikája, rejtett kérdésfeltevése, illetve hangulata a bevezetőben fölvázolt helyzetrajz körül forog. A sokszereplős előadás mindegyik karaktere a mámorban lelt otthonra, de mindegyikük másként, más okokból és más következményekkel. Ami összeköti őket, az a nagy orosz – és nem csak – valóság, az a realitás, amelynek mi is a részesei vagyunk, amelynek részeseivé tesz a Radu Afrim által rendezett előadás.

A folyamatosan visszatérő vendégrendező immár sokadik előadását vitte színre Marosvásárhelyen, jellegzetes stílusának jellemzői mindegyikben tetten érhetők. Ez a Részegekkel sincsen másként, a kistermi produkció érdekes keveréke a vígjátéknak, a tragédiának, a groteszk és (a látottak ellenére) a realista-naturalista színháznak. A nézők az emeleti előtérben gyülekeznek, ahonnan a színház folyosóin keresztül, üres üvegekkel teli szekrények és a szereplők portréi mellett haladnak a kisterem bejárata felé, a cikcakkos útvonal kicsit meg is vezeti a nézőt, befogadóbbá teszi a látottakra, mintha egyszerűen csak besétálna a helyére. Odabent függőleges ablakokkal tagolt fehér falak és minimálstílben tervezett, modern bútorok, asztalok és székek fogadnak, ezek között zajlik az első felvonás végéig a játék (a második felvonásra a tér átalakul és mezővé változik, amelynek sarában botorkálnak hazafelé a résztvevők). Ide érkeznek a szereplők, akik egy jókora bulival kezdik az előadást, tánc közben sorra bemutatkoznak, a tánc végére, a második jelenet kezdetére pedig mindenki atomrészeg lesz. És ekkor, a brutális beb@szást követően kezdődik az előadás, a játék, a cirkusz, a poénok és tragikomikus helyzetek sorozata. Egy partin, illetve legénybúcsún, illetve leánybúcsún, illetve esküvő előtti bulin vagyunk: a háttérben zajló vagy épp nem zajló partizás közepette a szereplők – fiatal lányok, modellek, friss házasok, középkorú házastársak, bankmenedzserek, fesztiváligazgatók, megcsalt férjek és feleségek, összesen tizennégy különböző rangú, életkorú férfi és nő – vallanak az életükről, a kezdeti eufóriát állapotuk előrehaladtával a kétségbeesés veszi át. A részegség fokozódásával a karakterekben megfogalmazódó és a pia hatására felszínre törő dilemmák, gondok és gondolatok elementáris erővel hatnak, és hol komikumba, hol tragikumba fordulnak át, miközben erőteljes, szívhez szóló hatásuk megmarad. Mit jelent ma az istenhit, hova tűnt a társadalomból a transzcendencia, félünk-e a haláltól, és ha igen, miért, hova tűntek az értékek, megtaláljuk-e őket a mocsok alatt, miért félünk, mit jelent a házastársi hűség az igaz szerelem ellenében, vigyáz-e ránk odafentről valaki, élhetünk-e hazugság nélkül? – többek között ezeket a kérdéseket boncolgatják saturészegen, röhejes botorkálásuk és pofára eséseik között is véresen komolyan, szívet gyönyörködtetően a szereplők. Ennek átadásában, átélésében segít, hogy a Radu Afrim rendezése valós élethelyzeteket, a társulat művészei pedig kivétel nélkül igen hiteles karaktereket teremtenek a gondolatmenetek kibontásához, valamint segít a dráma gyönyörű (!!) szövege. Ennyire életízű, sör- és pálinkaszagú, totálisan bipoláris, a szárnyaló eufóriát és ólomsúlyú depressziót mesterien váltogató, mindezek értelmében pedig rendkívül trágár, de az élet igazságait, az emberi lélek legbenső, védtelen húrjainak rezdüléseit tökéletesen papírra és színpadra vivő szöveggel eddig nemigen találkozhattunk. A megfogalmazás minősége mellett a lapátrészeg szereplőkből őszintén előtörő gyönyörű és egyszerű szófordulatok, párbeszédek adtak okot az ámulatra és emeltek át nézői minőségünkből egy másik, kevésbé meghatározható szintre. Mindezeket tovább erősítette a színművészek nagyszerű játéka (kiemelhetnék részleteket, karaktereket, de fölösleges: mindannyian igen emlékezetes alakítást nyújtottak), Radu Afrim tagolt rendezése, a produkció szürrealitását tovább fokozó zene és az egyszerű, letisztult, a játékról, szövegről a figyelmet el nem terelő, hanem épp arra átirányító díszlet. 

Radu Afrim rendezői koncepciója a karakterek különböző párbeszédeit, illetve az egymás után sorakozó jeleneteket külön egységekre bontja. Ezen egységek között, amolyan mikroszünetként élő zene, finom, dzsesszes muzsika csendül fel Boros Csaba zongoraművész és Kostyák Márton nagybőgőművész előadásában, amivel Kásler Magda énekesnő autentikus népdalait kísérik. A teljesen mai élethelyzetekkel és jelmezekkel éles ellentétben állnak ezek a dalok, és mégsem, hiszen a magyar népdalok nagy része csakúgy a fájdalomról, magányról, elveszett szerelemről, szeretetéhségről és az ezen érzelmeket részegségbe fojtó hamis megváltásról szól, mint az előadás – az ellentét és harmónia pedig tovább fokozza a produkció groteszkségét, és e groteszkséget már-már transzcendentális magasságokba emeli. A transzcendencia amúgy is az előadás egyik sarokköve: a jelen mocsok világból csehovi elvágyódással és Sue Ellen-i folyamatos lerészegedéssel szökni próbáló szereplők csak ittas logikával követhető, mégis átütően átélhető párbeszédei fájdalmas nyomokat karcolnak belénk. Olyan, az emberi lélek legmélyéről előtörő, ám a hétköznapokban a tudatalatti rétegeibe száműzött, elsőre talán értelmetlen, mégis teljesen átérezhető gondolatokat és kérdéseket fogalmaznak meg, amelyek brutális őszinteséggel emlékeztetnek arra, hogy elvesztettük a kapcsolatot mindazzal, ami spirituális, ami tiszta, ami őszinte, ami a megváltáshoz kellene. Hol van a kontaktus? Halljuk-e Isten suttogását a szívünkben? Milyen az, amikor első látásra beleszeretünk valakibe, de ezt nem lenne szabad? És milyen lesz az, akinek a párját elrabolja ez a szerelem? Hogy éljünk, ha biztosan tudjuk, hogy kevés van már hátra? És miért az a legfontosabb üzenet, hogy „ne fossatok!”?

Az előadás nehéz próbatétel elé állítja szereplőit. Nem könnyű órákon keresztül hiteles seggrészegeket alakítani. Nem könnyű a lélek lemeztelenedését nagyszerűen illusztráló meztelen jelenetekben a nézők elé állni. Nem könnyű úgy formálni az igen jó hangulatban induló bulit, hogy annak résztvevői végül, minden helyzet- és jellemkomikumukkal együtt, tragikussá váljanak. És nem könnyű – bármilyen briliáns is legyen a szöveg és életszagú a színészi játék – több órán keresztül lekötni a néző figyelmét. Ha van nehezebben feldolgozható oldala a Részegeknek, akkor az itt keresendő. Igaz, mi az előbemutatót láttuk, és nagy valószínűség szerint az előadások előrehaladtával inkább összeáll a produkció, de az az adatmennyiség, amely képben, szövegben, játékban, érzelemben, üzenetben, zenében a nézőt éri, időben kissé sok: az előadás oly hosszúra nyúlik, hogy végül a kívánt hatás ellentétét éri el, és épp olyanná válik, mint a bevezetőben említett kocsmai részeg filozofálás, amelyből már ki akarunk szállni és haza akarunk térni. Ez pedig iszonyatosan dühítő, mert éppen a produkció második felében válik igazán méllyé a szöveg és épülnek fel csodálatosan a karakterek. Próbálunk odafigyelni, de már nem tudunk eléggé, és a lerészegedési folyamat crescendójának a hiánya – csupán az azonnal megjelenő lapátmattságot látjuk – miatt a végeredmény és az ebből születő üzenet is nehezebben befogadható.

A Radu Afrim által rendezett Részegek nem az egyszerű szórakozásra vágyó nézőnek szól. Felszíni vígjáték és paródia jellege ellenére kőkemény tragédia, amelyben ugyan nem hal meg, de nem is él senki. A poénosnak tűnő, mindvégig mindenkinél jelen való atomrészegség csupán egy terítő, amellyel saját elrontott életüket, párkapcsolatukat, szeretet iránti vágyukat, hit utáni igényüket, félelmeiket, magányukat és életük értelmetlenségét fedik le a szereplők, akik egymás bátorításával sem képesek ezt a terítőt ellebbenteni, a játékból kiszállni és egy új életet kezdeni. Részeg, értelmetlennek tűnő hablatyolásuk mögül egy, az orosz dráma- és regényirodalom legnagyobb mélységeit idéző szöveg emelkedik üzenetértékűvé, olyan párbeszédfolyam, amely a legtisztább belső tükreinkbe való belenézésre kényszerít. Mindezt oldja ugyan a humorral bőven fűszerezett jelenetek sorozata, a karakterek paródiába illő esendősége, de ha észrevesszük a felszín alatt húzódó folyamatokat (és észrevesszük, ez nem vitás), akkor ez a humor csak még esendőbbé, szánalmasabbá és mindezekkel együtt tiszteletre méltóvá teszi őket: borból és töményből előbuggyanó, kétségbeesett segélykiáltásaik a legnagyobb mélységekből a legnagyobb magasságokba törnek fel. De csak mi halljuk őket – sokáig visszhangzanak még odabent.

 

Ivan Viripajev: Részegek. Rendező: Radu Afrim. Szereposztás: Kádár Noémi, Gáspárik Attila, Nagy Dorottya, Bokor Barna, Kovács Botond, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, Berekméri Katalin, László Csaba, Moldován Orsolya, P. Béres Ildikó, Kádár L. Gellért, Bartha László Zsolt, Simon Boglárka, Varga Balázs, Ruszuly Ervin. Ének: Kásler Magda. Nagybőgő: Kostyák Márton. Zongora: Boros Csaba. Díszlettervező: Bartha József. Jelmeztervező: Moldován Orsolya. Zene: Boros Csaba. Koreográfus: Dabóczi Dávid. Rendezőasszisztens, dramaturg: Szabó Réka.