(Marosvásárhely, november 14.) Nemrégiben meglátogatott Avi-Saul jeruzsálemi hírlapíró, és felkért, hogy kísérjem el szomszédos Marosszentkirályra, hogy az ottani régi zsidó templomot és temetőt megnézze.
Írta dr. Löwy Ferenc
(Marosvásárhely, november 14.) Nemrégiben meglátogatott Avi-Saul jeruzsálemi hírlapíró, és felkért, hogy kísérjem el szomszédos Marosszentkirályra, hogy az ottani régi zsidó templomot és temetőt megnézze. Úgy informálták, hogy ezekről én adhatok neki leginkább felvilágosítást és adatokat. Elkísértem. Bár ne tettem volna. Több mint egy évtizede nem láttam a templomot, melyről tizenhárom év előtt én állapítottam meg, hogy Erdély legrégibb zsidó temploma.
A vallási unió földjén
Akkor még lakott egy pár zsidó család Marosszentkirályon és a vele egybeépült Náznánfalván, ahol tulajdonképpen, de a két község határán épült ez az ódon fatemplom, közvetlen szomszédságában a róm. kat. templomnak, mostanáig egész szabadon, kerítés és melléképületek nélkül. Ma egyetlen zsidó család sem lakik ottan. A háború és a forradalom őket is másfelé sodorta. Még két év előtt a nagy ünnepekre a közeli falvakból kegyeletből és megszokásból került egy kis közönség, de azóta nem tartottak ottan istentiszteletet.
Mindkét ajtaja le van szegezve. Azelőtt többször jártam ott, az ajtók vagy nyitva voltak, vagy az ablakban ott volt a kulcs. Nem bántotta ezt a templomot soha senki. Mikor ezen csodálkoztam, a szomszédok, kik hamarosan összeverődtek, mint faluhelyen szokás, szinte megütköztek rajta. „Az Isten megverne!”, mondták szent borzalommal a jóravaló székelyek, kikről már Orbán Balázs megállapította a Székelyföld leírása című munkájában, hogy itt (Náznánfalván) valóságos vallási unió van. Hat különféle felekezet él békességben egymás mellett a kis faluban.
Az ősi templom krónikája
Kinyitották a templomot. Bementünk. Mindenütt a haldoklás, pusztulás képe. Úgy van, ahogy két év előtt a nagy ünnepeken hagyták. A női templomban, mely a karzaton, de nem a mai divat szerint épült, és nem rács vagy recével van elrekesztve, hanem csak egy arasznyi nyílás van a férfitemplom fölé, és e kicsiny nyílás elé is függönyt húztak, hogy férfi szeme oda be ne láthasson. Még ott van a széna, mit a cipőtlenül böjtölő asszonyok lába alá szórtak.
A féritemplomban a nagyünnepi imára fellapozott, nyitott imakönyveket találtunk. A régi festmények, már amilyenek a zsidó templomban fellelhetők, nagyon megfakultak, több helyt a becsurgó eső egészen elmosta. A bejáratnál az egyik évszámot még láthatni, de a frigyszekrény felett volt feliratot „És felállította Mózes e hajlékot” (II.M. 10.18.), mely, mint az összes többi felirat, természtesen héberül van, illetve még néhány év előtt volt, azonban egy jóakaratú, jámbor, de barbár kéz egy szál deszkával elfödte vagy talán el is távolította onnan, amit hirtelenjében a már kezdődő esthomályban nem tudtam megállapítani. Pedig ez a fontos és érdekes felirat vezetett nyomra, ki és mikor építette a templomot, melynek régiségéről itt legendákat beszélnek.
Tényleg egy Mózes nevű gazdag zsidó építette, ki a marosszéki conscriptio (összeírás) szerint 1769-ben került Náznánfalvára, és a felirat szerint (a pontjelzett héber betűk értékét összegezve) 1785-ben építette; Gyulafehérvárról költözött oda, és II. József ismert rendeletére, mely szerint a zsidók német családnevet tartoznak felvenni, a Frank nevet választotta. Ez arra enged következtetni, hogy Frank (spanyol zsidó) eredetű volt és leszármazottja azon Spanyolországból kiüldözött zsidóknak, kik Törökországba menekültek, és akik közül egy csoportot Bethlen Gábor fejedelem – a szultán zsidó udvari orvosának kérésére diplomáciai szolgálatok jutalmául – 1623-ban Gyulafehérváron telepített le.
A kb. másfél évtized előtt elholt várhegyi (Marosszentkirályhoz közeli faluból való) öreg Spirer, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor ő már 90 év körül járt, beszélte nekem, hogy ő kisgyermek korából emlékszik arra a „reb Moses”-re akiről azt mondták, hogy ő építette a szentkirályi templomot.
Amikor a Gubernium teremtett békét a zsidók között
De vannak erre a templomra más adataink is, melyeket a marostorda megyei levéltár őrzött meg és én ismertettem először. Alig épült fel a Székelyföldön az első állandó zsidó templom, egy pár évre rá már pártoskodás támadt, és a kicsiny hitközség egy része nem járt a templomba, hanem külön „minján”-t (imagyülekezetet) szervezett és ott végezte az istentiszteleteket.
* Dr. Löwy Ferenc (nevét gyakran egyszerű v-vel is írták a korabeli lapok) Körösladányban született 1869. január 19-én, és 1944 júniusában pusztult el méltatlanul, híveinek egy részével együtt Auschwitzban. (Ez volt a hálás utókor vagy inkább az ostoba kortárs idő válasza a magyar kultúraképző, -támogató, -fejlesztő ténykedésére.) Marosvásárhelyi főrabbi volt 1903-tól haláláig, hittudós, tanulmányíró, műfordító, emellett népszerű hit- és népszónok. A vásárhelyi haladó irányzatú hitközség utolsó szellemi elöljárója.
Teológiát és egyetemet az Országos Rabbiképző Intézetben Budapesten és Berlinben végzett, megszerezte a filozófia doktora címet. Nagyatádon (1894-1903) rabbi, az ottani könyvtár alapítója, a város kulturális mozgalmainak elindítója volt, onnan hívta meg a vásárhelyi hitközség. Szentírást magyarázó tanulmányokat írt, Bibliai történet a világ teremtésétől a birodalom kettészakadásáig (Budapest, 1904; Marosvásárhely, 1922) c. tankönyve három kiadást ért meg. A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság (KZSIT) tagja 1909-től. Itt elhangzott előadásai a keleti tudományokról (1912), Vámbéry Rusztemről (1914), a szombatosokról (1920), Ilosvai Selymes Péter: Ptolemeus király históriája c. énekéről (1930), Jókai Mórról (1931), Arany János külföldi ismeretlenségének okairól (1932) szóltak. Az utolsó fejedelemi beiktatásról szóló írása Marosvásárhelyt (1935) folyóiratokban s a KZSIT évkönyveiben is megjelent. Különlenyomatban is kaphatók voltak pl. Péchy Simonról és Dávid Ferencről szóló értekezései. Lefordította Max Nordau Doktor Kohn c. drámáját (Kolozsvár, 1920).
1934. május 27-én ünnepelték meg Löwy Ferenc 40 éves papi tevékenységét és 30 éves marosvásárhelyi működését. Az érdemeit méltatók megegyeztek abban, hogy Lövy integráló személyiség, aki működése során minden felekezettel kitűnő viszonyt ápolt. A ref. egyház nevében Tótfalusi József esperes, a katolikus egyház nevében Vágássy Domokos plébános, az unitáriusok részéről Halmágyi János lelkész (aki külön hangsúlyozta Lövy érdemeit a Dávid Ferenc-kutatás terén), a lutheránusok részéről Bayer Fülöp köszöntötte paptársát. (Feltűnően hiányoztak az ortodox és a görögkatolikus lelkészek.) A hivatalosságokat Ştefan Pantea alispán és Ştefan Ieremia városi kultúrtanácsos képviselte. A KZSIT elnöke, Tótfalusi a magyar író és kutató Löwy Ferenc érdemeit méltatta. A zsidó szervezetek és hitközségek hosszú sora csatlakozott az ünnepléshez, Bürger Albert, a hitközség díszelnöke, Sennesieb Béla hitközségi elnök, Kecskeméti Ármin nagyváradi és Nébel Ábrahám nagyszalontai rabbi a kongresszusi hitközségek szövetségének nevében, Mandel Mór pedig az ortodox hitközség nevében köszöntötte. Sejotvits Béla, a Zsidó Nemzeti Szövetség képviselője azt emelte ki, hogy Lövy az elsők között volt, aki a rabbik közül Erdélyben nyíltan, akár a szószékről is kiállt a cionista gondolat és eszmeiség mellett.1 Kortársa, támogatója, híve volt Bernády Györgynek. Temetésén is ott volt, bizonyára gyászbeszédet is mondott volna hálás közössége nevében, ha Bernády végakarata nem tiltja meg a beszédeket.
Visszatérve most már a templomra, Löwy Ferenc cikke az egyetlen hiteles tudósítás a már elhagyott, de még álló templomról. Ebből derül ki, hogy a községben már nem laknak zsidók. (A felekezeti elvándorlás nem újdonság Szentkirályon. Kb. fél századdal korábban ugyanez történt az unitáriusokkal is, akik beköltöztek a városba.) Az is kiderül, hogy a két nevezetes tábla, amelyről az Újvári Péter szerkesztette 1929-es Zsidó lexikon is megemlékezik, már az első világháború idején eltűnt az építményből. Ezek valószínűleg a névtelenül említett tábori rabbi révén Budapestre kerültek, és ma is ott találhatók a Dohány utcai zsidó múzeumban.
A cikk tartalmát átvette 1940 őszén a pesti neológ hitközség lapja, az Egyenlőség is, ahol a szerkesztők Náznánfalvát nemes egyszerűséggel Névtelenfalvának nevezték át. Mi okból, rejtély. (Talán azt gondolták, hogy a náznán valami nyeznáju – nem tudom, nem ismerem szláv tagadásra utal. Pedig, ha beleolvastak volna Orbán Balázsba vagy megkérdezték volna Györffy György tanár urat, megtudhatták volna, hogy Náznán az egyik legősibb székely ág neve. Egyebekben a Wikipédián olvasható állítás a faluról, miszerint „1747-ben épített zsinagógája az egyik legszebb Erdélyben” egyszerűen képtelenség.)
Csupán annyi újdonsággal szolgáltak, hogy közöltek egy 1802-ből számazó okmányt, amelyből megtudjuk, hogy Frank Mózeshez, a templomalapítóhoz betörtek, és elrabolták a nála őrzött arany és ezüst kegyszereket. Az elragadott tárgyak felsorolása legalább két oldalt vett igénybe. Arról nem tudunk, hogy valaha is előkerültek volna, de az Egyenlőség névtelenségbe burkolózó újságírója abban a zsidótörvényes 1940-es őszi világban, amikor mindenki Észak-Erdély visszatértének örvendezett (bár voltak, akik fájlalták, nem is kevesen), azt tartja fontosnak, hogy a felsorolás tiszta magyar nyelven történt, ami amellett bizonyít, hogy a közösség birtokában volt már a magyar nyelvnek, és élt is vele.
Nos, a templom azért épült fából, mert Mária Terézia protestánsokat hátrányos helyzetbe szorító rendelete – a kőtemplomépítés tilalma – a zsidókra is vonatkozott, ha egyáltalán eszükbe jutott templomot építeni két kiűzetés között, vagy az ideiglenesség, megtűrtség dacára. Az erdélyi zsidóknak akkoriban Gyulafehérvárott is volt templomuk, amely talán egy időben épült a szentkirályi-náznánfalvival.
A korabeli hatóságok tiltották, hogy a zsidók saját magánházaiknál tartsanak fenn közösségi imaházat, ugyanis az állam beavatkozott a közösségek életébe, mindent szeretett volna ellenőrizni. Üldözte a zugrabbikat és -tanítókat, II. József rendeletei a zsidó fiatalok számára is kötelezővé tették a nyilvános, állami ellenőrzés alatt fenntartott iskolákat, a tanítóktól kötelező érettségi vizsgával egyenlő végzettséget és tanítóképzőt követelt meg. Nem szenvedte a magániskolákat, csak a központi cenzúrán átjutott tankönyvek használatát engedélyezte az állami felvilágosítás jegyében.
A templom sorsa betelt. 1940 után pusztult, tűnt el végleg, amikor egykori híveit és azok hon maradott leszármazottait is el szerették volna tüntetni a holokauszt végrehajtói.
Igaz, történt még néhány utolsó lépés a műemlék megmentésére. 1928-ban végre az ortodox (Knöpfler Vilmos utcai) hitközség közgyűlése úgy döntött, hogy átveszi a marosszentkirályi templom és temető gondozását.
Úgy látszik, az ortodox hitközségen belül még 1928-ban is az onnan beszármazottak egy kisebb tömörülést alkottak, ui. az év január harmadikán egy csoportjuk arra kéri az ortodox hitközség és a Chevra Kadisa (Szentegylet, temetkezési egylet) vezetőségét, hogy rendezzék a marosszentkirályi templom és temető ügyét. Egy korábbi értekezlet alkalmával az akkori Chevra Kadisa és a status quo hitközség vezetősége hajlandónak mutatkozott mindkettő átvételére. A dolgok közben változtak, s az ortodox Chevra Kadisa kapta a megbízást a marosszentkirályi-náznánfalvi zsidó temetők gondozására és felügyeletére. Az elöljáróság elhatározta a szentkirályi-náznánfalvi hitközség és temetkezési egylet aktív és passzív vagyonának átvételét és kezelését, ugyancsak magára vállalta a temetők gondozását is. Ígérik, hogy a régi szentkirályi Chevra Kadisa-tagok jogait tiszteletben fogják tartani.2
Minderre már csak tizenkét-tizenhárom esztendejük maradt…
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
