Hadak útján

József fölött legtöbbször észrevétlenül vonultak el az ünnep- és pihenőnapok. Országutak kilométerköveiben mérte az órákat, heteket, ha pedig nem kellett hosszú útra indulnia, kisebb fuvarokat vállalt, év- és napszaktól függetlenül. Akár karácsony szombatján vagy az év első napján is felkerekedett, kisegítette a megkésett csomagküldőket vagy azokat a kalandvágyó turistákat, akik olyankor akartak eljutni valahova, amikor szüneteltek a buszjáratok. Nem menekülésképpen – hiszen mindennél jobban szeretett otthon lenni a családdal, gyerekeivel –, egyszerűen anyagi megfontolásból ragadta meg a kínálkozó lehetőségeket. Tavaly azonban olyan ajánlatot fogadott el, amelyre ezután mindig nemet mondana. Január elsején, a Havas Bucsin sípályáig kanyargó úton elevenítette fel az embertelen hőségben és kőolajszagban töltött hónapokat.

– Egy székelyföldi cég közvetítésével jutottam ki az iraki határvidékre, Kurdisztánba. Erbílben, Kurdisztán fővárosában kaptam munkát. Mobilvécékből kellett a szennyvizet elszállítanom, a vécékhez tisztítószert vittem, időnként utasokat is fuvaroztam. Tömegközlekedés nem létezik azon a vidéken, csak taxival lehet utazni, az pedig sokba kerül, így gyakran igénybe vették a szolgálataimat. Korábban még dolgoztam külföldön, de ami Kurdisztánban várt rám, ahhoz foghatót sosem tapasztaltam. Betyárnak kell lenni ahhoz, hogy kibírja az ember az ottani életet.

– Mi volt a legnehezebb?

– Amint megérkeztem, olyan szag csapott meg, mintha egy óriási benzineshordóba kerültem volna. Aztán az a rettenetes hőség... Volt, amikor 70 fokot mutatott az autóm hőmérője. Háromszor nyiratkoztam kopaszra, mégis nemcsak a halántékomról, a fejem tetejéről is csorgott a verejték. Ráadásul nem volt szabad pólóban, rövidnadrágban járnom. Tetőtől talpig felöltözve, sapkával, védőszemüveggel vezethettem, még kesztyű is tartozott a kötelező viselethez, igaz, azt, amikor csak tehettem, levettem. Barakkban laktam, más vendégmunkásokkal.

– Milyen volt a város?

– Erbílt egy kis Dubajjá alakították az évek során. Hatalmas üvegépületek, toronyházak állták az utam, bármerre jártam. Nagy bevásárlóközpontokban sincs hiány. De minden iszonyatosan drága, az európai árak két-három-szorosát kérik a legalapvetőbb termékekért is. Zöldség és kenyér viszont egyáltalán nincs. Édeskés lapótyaszerűséget és sós kiflit esznek helyette a helybéliek. Emlékszem, amikor lejárt a hat hónap, és hazafelé tartottam, Predeálon álltam meg ebédelni. Két adag flekkent, két egész kenyeret rendeltem, és meg is ettem egy ültömben.

– A helybéliekről milyenek a tapasztalatai?

– Nem sokat érintkeztem velük. Viszont több romániai vendégmunkással megismerkedtem, sokan közülük a Székelyföldről érkeztek. Velük talált a szó, barátkozni azonban nem volt sem időm, sem energiám. A munka, amit vállaltam, teljes embert kívánt, rendkívüli figyelemre, óvatosságra volt szükség a vezetésnél, vigyáznom kellett nagyon az autóra. Azt is mondták, amikor lejárt a szerződésem, hogy előttem még senki nem úszta meg kisebb baleset nélkül. 

– Fél évig háborús övezet közelében élt. Nem félt?

– Azt nem mondanám. De hála Istennek soha nem kerültem veszélybe. A szállásunk védett telephelyen volt, és a szállítómunka során is legfeljebb megközelítettem a harcok színterét. Volt, amikor fegyveres kísérettel vezettem. Nekem persze nem volt szabad fegyvert hordanom.

– Megérte Kurdisztánban munkát vállalni?

– Havi 1000-1200 dollárt kaptam. Jól fogott. Viszont semmi pénzért nem mennék vissza. Gyermekkoromtól rajongok az autókért, mindig az volt az álmom, hogy sofőr leszek. De most már tudom, mi az, amit soha többé nem szeretnék átélni.