2024. july 4., Thursday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Háború és internetes szerelem

Jólétünkben elfelejtettünk őszintén szeretni?

Lassan egy éve tart a szomszédban a háború. Az ukránok közül, aki megtehette, elmenekült az országból. Vannak viszont sokan, akiknek nem volt ahova menniük, vagy egyszerűen nem akarták elhagyni a szülőföldjüket, még úgy sem, hogy nem tudják, meddig maradhatnak ott életben. A szélsőséges helyzetek azonban olykor különös tettekre sarkallják az embereket. Sadar Tagirosky Ukrajnában élő színházi rendező arról számolt be egy beszélgetésben, hogy annyi szerelmet nem látott Kijev utcáin nyáron, mint a háború (első) évében. Bármennyire is nehéz a sorsuk, az oroszok akárhogy bombázzák Ukrajnát, az ukrán nép kitart. Vagy talán pont a félelem vezeti őket, hogy bevallják egymásnak az érzéseiket. Lehet, arra gondolnak, hogy most vagy soha, mert nem tudni, hogy megérik-e a holnapot a bombázások közepette. Bármi is legyen a magyarázat, a háború kilátástalan ködében is meg lehet találni a szerelmet. Hogy ez meddig tart? Kár is feszegetni a kérdést. Az viszont biztos, hogy az ukránok nem a múltba néznek, hanem előre, a jövőbe próbálnak tekinteni.

Egy autós újságíró elmondása szerint az élet pont olyan, mint egy gépkocsi. Ami a múltban történt, arra ugyan vissza tudunk emlékezni, de csak kicsiben látjuk, úgymond az autó visszapillantó tükrében. A jövő viszont előttünk van, és azt sokkal nagyobban kell szemléljük, a kocsi szélvédőjén keresztül. Ezzel együtt sem szabad megfeledkezni a tükröződésekről, amikor a jövőben ott van a múlt, amikor a visszapillantó képe megjelenik a szélvédőn. Ameddig nem nyomjuk meg a gázt, és nem nézzük meg, hogy az-e a valóság, addig nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg ott van, vagy csak egy délibáb jelent meg a szemünk előtt. Mindenképpen érdemes a dolgok végére járni, és soha nem szabad elfelejteni: a képzeletbeli autóban ott ülnek velünk a barátaink, ismerőseink, akiktől segítséget, támogatást vagy egy-két paródiára emlékeztető viccet is kaphatunk. Lehet, hogy a felsoroltak nem segítenek, viszont egészen biztosan – a maguk módján – jó szándék van mögöttük.

A jövőbe kell tekinteni még akkor is, ha ott van benne a múlt. Nem tudjuk, hogy mi lesz a következő kanyar után. Könnyelműen rá lehet vágni, hogy nem érdekel, viszont a tetteink, megnyilvánulásaink úgyis elárulnak, az ismerősök számára mindenképpen, némely esetben pedig az ismeretlenek előtt is. Az ukránok felvállalták az érzelmeiket, megnyomták a gázpedált, és fejest ugrottak a jövőbe. Eközben nem egy esetben tapasztalni, hogy köreinkben a fiatalok inkább elrejtik az érzelmeiket. Sokan a közösségi média falai mögé bújnak, ahol nem látszanak, könnyűszerrel írnak le rövid kérdéseket vagy válaszolnak egy-két szóban, miközben nem kizárt, hogy futva indulnának egy-egy megkeresés kapcsán, még akkor is, ha hosszú volt a kommunikációs csend a két fél között. Egy-egy ilyen, a közösségi médiában történő beszélgetés közben pedig nem tudjuk, hogy mit érez az, akinek éppen „írogatunk”. Nem tudhatjuk azt, hogy miért vette fel velünk a kapcsolatot, ahogyan ő sem tudhatja, hogy számoljuk a perceket, hogy pont ugyanannyi idő után írjunk vissza, mint ő. Azzal tisztában vagyunk, hogy számoljuk a perceket, és minden értesítés hangjára felugrunk, abban a reményben, hogy hátha az írt, akire várunk. Persze mindeközben nagyvonalúan elmondjuk, hogy amúgy minket nem érdekel az a személy. Ám a lelkünk mélyén szeretnénk, ha gyorsan válaszolna, ha írna, ha úgy alakulnának a dolgok, ahogyan azt akár gyermeki aggyal elképzeltük. Igen, szeretnénk ismét visszakerülni egy rózsaszín felhőbe, de egyrészt már nem tudunk bízni ennek a kialakulásában, másrészt pedig elbújunk a közösségi média várában, ahonnan nem látszanak, nem engedjük, hogy látsszanak az érzelmeink. Hogy ezt miért tesszük egyes esetekben, magunk sem tudjuk.

Persze, könnyebb így. Nem lesz semmi, nem fog fájni. De mindig ott marad a nagy kérdés: mi lett volna, ha… Mi lett volna, ha őszintén válaszolunk, mi lett volna, ha el is küldjük azokat a szövegeket, amelyeket évek során saját magunk elől is rejtegettünk, eldugva őket számítógépünk egy rejtett mappájába. Biztonságos helyre, ahol soha senki nem találhatja meg. Talán időről időre el is olvastuk őket, viszont soha nem kerültek kézbesítésre.

A közösségi média és egyben a digitális világ valahol megöli a valós érzelmeket vagy ezek felszínre törését. Nem tudjuk, nem látjuk, hogy valójában mit érez a másik fél. Csak egy profilképet látunk és három pöttyöt, ami ugrál, amikor a másik fél éppen ír. Mi pedig talán a körmünket rágjuk, hogy mi lesz az üzenetben, és már előre azon gondolkodunk, hogy mit válaszolunk. De lépni nem merünk, egyszerűbb bemenekülni egy bevehetetlen várba, ahova bezárjuk magunkat, a gondolatainkat, az érzelmeinket.

Az egyre nagyobb méreteket öltő online univerzumban, a folyamatos kapcsolatok hálójában, a küszöbön álló metaverzumban talán példát kellene vegyünk az ukrán népről, amely bátor a kiállásban, de a felvállalásban is. Fölösleges elbújni, úgy csak a kérdések végeláthatatlan sora marad, amire nem kapunk választ. Természetesen attól, hogy felvállaljuk a gondolatainkat, és őszintén elmondjuk azokat, még érhetnek kudarcok, nem minden alakul úgy, ahogy azt elképzeltük. Ezekben az esetekben tovább kell kémleljük a szélvédőn keresztül az előttünk álló utat, közösen a barátainkkal, hiszen az autó megy tovább. De senki nem tudja, hogy merre…

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató