Csütörtöki kimenő
Olykor az élet kegyes, és az embernek szerencséje van. Ez belefér a minimálprogramba. Például évente, kétévente hazalátogatnak azok, akikkel egykor együtt egy égöv és idea alatt vitézkedtél. Mindenki volt egyszer saját kora hőse. Bár egy órára, percre vagy napra. Rólad beszéltek. Téged szidtak vagy csodáltak.
Most már jöhetnek, jönnek. Azok, akik évtizedekig tagadták, hogy valami közük is lenne ahhoz, amit maguk mögött hagytak, akik ódzkodtak a visszatéréstől, akik vissza se néztek, és áldották az esélyt adó véletlent, hogy idejében megléptek a zűrből és hazudott szabadságból, fölösleges hajlongásból – most egy-két napra, akár egy hétre, de idelátogatnak. Egyre többször. Itt házat, nyaralót vesznek, sírkövet állítanak, emléktáblát. Vagy csak egy szál virágot tesznek le gondolatban az iskola küszöbére.
Már nem él senkijük e tájon, hiszen jó régen elpályáztak vagy szöktek, évekig vártak a kivándorló-útlevélre. Eladták őket kilóra dollárért, és aztán nagyon sokáig sehogy sem volt kedvük szembesülni azzal, amit megtagadtak. Vagy amire titokban mégis vágytak. Nem is az a rejtett kényszer, hogy elmondják: látod, nekem sikerült, én most olyan, de olyan boldog vagyok. Csak visszajönni, beköszönni a utolsó ismert ismerősökhöz, szomszéd nénihez, akitől kaptak egy csupor vizet, vagy vigyázott reájuk, míg anyuék dolgoztak, aki még ismerte a szüleiket, testvéreiket, akit felbosszantottak egyszer, mert roppant mozgalmas szilvesztert rendeztek, és feljött a másodikról az a mérges doktor, aki 24 órát volt ügyeletben a sürgősségin (amint mondta: „egész nap gárdás volt”), és szeretett volna pihenni, behunyni a szemét legalább egy órácskára...
Még ott vannak a temetők, ahová ki lehet sétálni, a halottak türelmesen várták ezt a látogatást. Évek óta készültek rá, tudták, hogy nincs magányos sír, mindenkihez tartozik egy halom történet, ismerős, rokon, megbánás, töredelmes vallomás, látogató, emlék. Csak fel kell éleszteni, csak újra szavakba kell, kéne önteni. Vagy nem is, csak hallgatni a csendet és azt, hogyan koppannak az éretlen szilvák a távolabbi sírokra.
Most nyár van és utazások. Keletről nyugatra és délre, vagy nyugatról és a közeli keletről Erdélybe, ebbe az ismerős-ismeretlen, felejteni nem lehet emlékhelyre, ahol valamikor, réges-régen...
Látom, túlteng a három pont. Dehogyis akartam volna ilyennek. Eljönnek beszélgetni, anekdotázni. Ellenőrizni: ki van meg, kit milyen sors hajtogatott kétrét vagy vitt fel rózsaszín mennyekbe. És tudod, mi a legjobb, amikor kölcsönösen elmeséljük, mi történt tévhiteinkkel, illúzióinkkal, hogy váltunk megfontolt konzervatívokká, hogyan engedtük ki a gőzt, és szorultunk-szervesültünk biológiai adottságaink dacára egy nemzedékké, amelynek emlékvagyona hasonló, átfedi egymást, azonos rögeszmék foglyai vagyunk, és nem alszunk többet napi öt óránál.
Én faggatom őket, fogózkodókat keresek tanulmányaimhoz, forrást a forrásokhoz, beilleszthető kortörténetet az elmúlt jeltelen és jelentéktelennek tűnő mindennapokhoz. Hol voltak, hová mentek, honnan jöttek, kivel kötöttek házasságot, váltak, haragudtak, békültek ki, vagyonuk elporladása, a veszteséglista, hol volt öregapjuk boltja, műhelye, birtoka, hogyan élték meg a deportálást, hadifogságot, felszabadulást, vagyonfosztást, földosztást, miként furakodott be a politika semmi kis életükbe; nevek, fényképek, történések és elpusztult otthonok, helyek és kedvenc viccek. Mert fontosak azok a mesélések, amelyeket a szüleik és nagyszüleik (ha túlélők lehettek az utolsó nagy háborút követően) hagytak reájuk örökül, ettől úgysem lehet szabadulni; a huszadik század keserédes tapasztalásait és vargabetűit, fordulóit, fintorait és díszleteit, melyek között botladozva kihordták, elcipelték a mögöttünk hagyott századot.
