A gyógyító zenész (1.)

Különösen érdekes a XIX. század zenei világa. A romantika többek között a nemzeti felébredést, mint fényt a sötét éjszakába, hozta az európai kultúrába. A nemzetiség ébredésének körülményeit tökéletesen szemlélteti a '48-as márciusi ifjak kiáltványa, hogy „Mit kíván a magyar nemzet”. A 12 pont – mintha a bibliai 12-es számot idézné – minden részletében az ébredést, az önrendelkezést igyekszik felébreszteni. Gyakorlatilag ekkor születik meg a nemzetiség fogalma. (Érdekes, hogy 170 év elteltével már a nemzeti kultúrák megszüntetése a fő cél, a globalizáció éppen a nemzeti öntudat elfeledését kívánja.)

A nemzeti jelleg, a nemzeti sajátosság a zenében is megmutatkozott. A magyar zenében Egressy Béni, Erkel Ferenc és bizonyos fokig Liszt Ferenc igyekeztek kidomborítani a magyaros karaktert. Érdekes módon Liszt szakmailag nagyon ráfázott a magyarkodásra, ugyanis úgy nyilatkozott a magyar népzenéről, hogy soha életében nem hallott autentikus (hiteles, hamisítástól mentes, érintetlen) magyar népzenét. Brassai Sámuel bőszen kifakadt, amikor elolvasta Liszt szeretőjének, Marie d’Agoult-nak (teljes nevén Marie Catherine Sophie de Flavigny, Agoult grófnője) a magyar népzenéről írott cikkét, miszerint nem is létezik magyar népzene, az inkább cigánymuzsika. Az tény, hogy Liszt nem találkozhatott a magyar népi zenével, mert mindig elfoglalt ember volt – grófnék és mindenféle más női hírességek gyakran tisztelegtek, illetve tetszelegtek előtte…

Az orosz nép életében is megtörtént a nemzeti ébredés – érdekes, hogy időben szinte mindig ugyanakkor történnek a népeket megrázó dolgok, mintha valahonnan irányítanák az események folyását…

Az első említésre méltó orosz zeneszerző Glinka, akit Liszt Ferenc is többször méltat. Glinka zenéje a kiindulópont. Kezdetben jelentéktelen utánzások jellemzőek rá, aztán hirtelen hangnemet vált, és 1834 után hirtelen nemzetiszínű harmóniákat kezdett pengetni az Ivan Szuszenyin című operájában. A műben élesen kivillan a nemzeti jelleg: egy Ivan Szuszenyin nevű jobbágy félrevezeti az ellenséget, a lengyel hadsereget, és élete feláldozásával megmenti a cár életét – mintha kidolgozták volna az analógiát: előbb a szolga életét adja az uráért, aztán évekkel később, a kommunista ideológiák idején ugyanazt a szolgát fordítják az ura ellen, mint munkásosztály és burzsoázia…

Glinka azonban inkább előjátékot jelent az igazi orosz zenét illetően. A sajátosan nemzeti vonásokat az „orosz ötök” csoportja hozza létre. Öt nemes ráébredt, hogy a nemzetnek öntudatra, nemzeti jellegzetességre van szüksége. Milij Alekszejevics Balakirev maga köré csoportosítja a tehetséges ifjakat, és mint az orosz zene cárja, igyekszik társaival megszólaltatni az orosz nemzeti zenét.

A legidősebb a csapatban Alexandre Porfirjevics Borogyin. Bár zeneszerzőként ismerjük, ő magát „vasárnapi zeneszerzőnek” nevezte. Hercegi származása ellenére nem az ügyeskedés, hanem a tudás jelentette számára az erényt. Nem véletlen, hogy éppen a természettudományban mélyült el, mert a korszakot rendkívül megmozgatta Darwin elmélete, és mert nevelőapja is katonaorvos volt. A természettudományok közül főleg az orvoslás és a vegytan érdekelte. A zene szeretetét nevelőanyjától leste el. Rendkívüli tehetségének köszönhetően már tizenévesen több hangszeren játszott: csellón, fuvolán, oboán és zongorán. De nemcsak ügyes hangszeres volt, hanem eredeti zenei gondolatai is voltak. 14 évesen fuvola-zongora versenyművet komponált. Hazájában, Szentpéterváron kitüntetéssel végezte az orvosi-sebészeti akadémiát, s hogy tudását gyarapítsa, Heidelbergben tanult tovább. Kifejezését használva nem amolyan hétköznapi kémikus volt, mert doktori címet szerzett Az arzén és a foszforsav analógiája című tudományos munkájával.

Tudását kezdetben a hadseregben tökéletesítette gyakorló katonaorvosként, ugyanakkor tanársegédi állást kapott az akadémián. 1864-ben kémiaprofesszorrá léptették elő.

Rangja és címe volt, állása jövedelméből tisztességesen megélhetett. Mégis, valami hiányzott az életéből – a muzsika. Amikor csak tehette, barátaival kamarazenét játszott. Feltehetjük a kérdést, hogy miért volt ennyire fontos egy akadémiai professzor számára a zenélés? Bizonyára megérezte, hogy a zenélés úgy szórakoztat, hogy közben az ember saját képességeit összehangolva edzésben tartja elméjét – nem ritka jelenség ez az orvostársadalomban. (Csak az a különös, hogy látjuk az orvost, esetleg betekinthetünk az életvitelébe, szeretjük a saját testi-lelki egészségünket, de nem vagyunk hajlandók ugyanúgy élni. Magyarán szólva: előttünk a sok jó példa, de valahogy elkerüli a figyelmünket. Igaz, hogy intelligencia is kell az ésszerű élethez, úgyhogy saját észjárásunkról teszünk bizonyságot, amikor zenét hallgatunk.)

Szilágyi Mihály