Gyarmathy János Pécsett

Az utóbbi években, főleg mióta európai kulturális fővárosként is bizonyított, Pécsről művészeti vonatkozásban folyamatosan jó dolgokat hallani. Ilyen, számunkra is örvendetes hír, hogy újabb marosvásárhelyi képzőművésznek nyitottak kiállítást a szép dél-magyarországi településen.  

Rékai Zsolt fotója a pécsi kiállításról

Az utóbbi években, főleg mióta európai kulturális fővárosként is bizonyított, Pécsről művészeti vonatkozásban folyamatosan jó dolgokat hallani. Ilyen, számunkra is örvendetes hír, hogy újabb marosvásárhelyi képzőművésznek nyitottak kiállítást a szép dél-magyarországi településen. Gyarmathy János negyven bronz kisplasztikáját mutatják be a Nick-udvar nemrég felavatott Nick Art and Design Galériájában. Balassagyarmati kollégáját, Lencsés Zsolt festőművészt kérték fel, hogy a megnyitón méltassa az erdélyi szobrász művészetét. Az ünnepi eseményen közreműködött a szintén palócföldi Csábi István Madách-díjas előadóművész.

A médiavisszhang jól jelzi, milyen kedvező Pécsen is a vásárhelyi alkotó munkáinak fogadtatása. Közönség és szakma egyöntetű elismeréssel nyilatkozott szobrairól. Érdemes felidéznünk az október 18-i tárlatnyitón elhangzottakból Lencsés Zsolt néhány gondolatát.

„Fejet hajtunk Gyarmathy János művészetének Székelyföldről hozott ízei előtt. Kisplasztikái, bronzba öntött alkotásai olyan emblematikus munkák, amiket elég egyszer látni, és egy életen át hordozni fogjuk üzenetüket… Babits Mihály szavai csendülnek meg bennem: Ki farag valaha bennünket egészre, / Ha nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,/ Ha nincs kalapácsunk, szüntelenül dúló,/ Legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró…

Gyarmathy véső és kalapács, éles vasak nélkül formázza szobrait. Tudatosan választotta a mintázást, hogy az anyaggal folytatott párbeszéd közvetlenségével alakítsa munkáit. Nincs semmilyen eszköz, csak az ember és az anyag. Véső és kalapács nélkül, éles vasak nélkül töri fel a dióhéjat, és a megnyitott ember, az átvilágított testen keresztül a gondolat és a lélek formáit hozza a felszínre. Az ember önmagát emésztő lángjait, az embert, aki szentséget hordoz, és az embert, aki bűnös természetének sötétségét bírja. Véső és kalapács nélkül formáz, a kéz bizalmával, az ujjak érintésével. És ezek az ujjak szobraiban is sokszor visszaköszönnek. Intenek, figyelmeztetnek, felfelé mutatnak, emlékeztetnek és óvnak, bizonyosságként megérintik a sebeket.

Gyarmathy János szobraiban egyszerre találkozunk az emberkereső Istennel és az Istent kereső emberrel. Az anyag, még ha késélen táncolva, vagy repülve, lebegve, de mindig kötve van a gravitáció, az anyagszerűség törvényétől. Kötve van a lenthez, a földhöz, de az ég, a felfelé tekintés is az emberi törvény szüksége. És ha levetkőzünk minden irodalmi előképet, minden asszociációt, és hagyjuk hatni a művészetet, a mágiát, az ősit, az egyszerűt, akkor sem tévedhetünk. Gyarmathy szobrai segítenek rátalálni az Igére, és felvenni az igát. Emberré leszünk és megmaradunk embernek. Hagyjuk, hogy Gyarmathy János szobrai fájjanak, vigasztaljanak és gyönyörködtessenek.”