Gyapi, a puha, agyaras barát
Egy médiadíjjal azonban „gazdagabb” lettem aznap este – ez okból érkezett a vacsorameghívás – , és te voltál a bónusz.
Volt ám meglepetés, amikor először megláttalak! Emlékszel? Százhalombattán egy esős, hűvös nyári estén történt. A Duna-parti halászcsárdában egy nemzetközi sportesemény befejeztével a szervezők, rendezők és más, magas rangú vendégek épp vacsorához gyülekeztek. „Messziről jött” újságíróként elvegyültem közöttük, gondosan kerülve a röpke szóváltások kapcsán esetleg felmerülő kérdésnek még a lehetőségét is: ugyan én milyen sportsikereket tudok felmutatni (a testnevelési órák örökös felmentettje pozícióhoz még nem találtak ki díjat, serleget). Egy médiadíjjal azonban „gazdagabb” lettem aznap este – ez okból érkezett a vacsorameghívás – , és te voltál a bónusz.
Nem tudhattam, hogy egy jókora papírtáskában ott rejtőzöl valamelyik asztal alatt, és talán csóválod az ormányod a neked nem tetsző híreken, esetleg meglengeted nagy füledet, amikor friss dunai levegőt hoz az esti szél. Ismerős illat, ismerős környezet A folyó, melyben pár éve megtalálták ősöd csontjait, amelyek alapján te megszülethettél.
Közel három esztendeje Gyapi névre kereszteltek gyapjas mamut mivoltodra tekintettel, de minderről nekem ott és akkor fogalmam sem volt. Csak vártam és izgultam, mígnem középre szólított a polgármester, mondott pár szót a díjam hátteréről, majd egy ölnyi virág mellett a kezembe nyomott egy nyitott tasakot, és benne téged.
Azóta őrzöd az álmomat
Virágkölteményt, oklevelet, miegyebet félretéve óvatosan kihúztalak rejtekedből. Kicsi voltál, pihe-puha, és ormányodtól, agyaradtól eltekintve ölbe simuló. Valaki megsúgta: „ő a város kabalafigurája, a hatalmas testű gyapjas mamut modern fazonú, kicsinyített mása, plüssből készítve, Százhalombatta címerének színeivel felöltöztetve. Őt adjuk ajándékba a legkedvesebb vendégeinknek”
Kösz – vetettem oda –, mert minden figyelmemet rád összpontosítottam. Emlékszel, ahogy megsimogattam kevéske, pihés hajadat? Ahogy rácsodálkoztam legyezőnagyságú füleidre, melegbarna „plüss-bőrödre”, sokatmondó szemeidre? Ugye, nem fájt a folyton vállamba ütköző ormányod, és nem esett rosszul a percekig tartó dögönyözés? Talán szédültél, amikor megforgattalak, hogy szemrevételezzem kék-sárga-piros színekben pompázó mellényedet, aprócska nadrágodat. Ha így volt, bocsánatot kérek. Zömök tested, vaskos mancsod és oszloplábaid miatt félhettem is volna tőled, de az összhatás miatt nem lehetett nem mosolyogni rád. Te vajon mit szóltál hozzám? Idegenkedtél tőlem, vagy érezted, hogy barátokká válhatunk?
Óvatosan visszacsúsztattalak a szatyorba, de vacsora közben is figyeltelek, nehogy elvesszél, majd együtt hazaautóztunk hozzám, és a kanapéra tettelek (ott érzed most is a legjobban magad). Azóta őrzöd az álmomat, és kérlelő-bátorító tekinteteddel szinte noszogatsz, ha lanyhulni látod a munkakedvemet. Bevallom: ebben a pillanatban is szükségem lenne némi instrukcióra. Visszaadhatnád a „kölcsönt” – hisz rólam te már mindent tudsz –, mesélhetnél kicsit magadról! Jó, jó, nem kell felmondanod a történelemkönyveket, családi titkaidtól is eltekinthetünk. Elég, ha anyukád vagy a nagymamád, nagynénid, keresztanyád, pontosabban: a Dunába veszett női ősöd csontjainak felfedezéséről és további sorsáról adsz némi felvilágosítást. Hiszen neki(k) köszönheted születésedet.
Miért hallgatsz? Szemérmes vagy? Távol áll tőled a dicsekvés?
Kössünk alkut! Elmesélem, én mit tudtam meg a helyiektől, és ha igaz a történet, akkor megelégszem egy bólintással. A szemedből látom, hogy tetszik ez a megoldás.
Csapj a tenyerembe, Gyapi!
Szóval, állítólag úgy tízezer – de lehet, hogy húszezer – évvel ezelőtt az érdi fennsíkon több gyapjas mamut is élt, közülük került egy (vagy több) példány a közeli Dunába. Ne kérdezd, hogy élve vagy halva, és azt se, békés vagy erőszakos halált halt(ak)-e szegény(ek).
Telt-múlt az idő, mígnem pár esztendeje egy százhalombattai képviselő a várost határoló Duna vizében felfedezett egy mamutcsontot. Kihalászták, bevitték a battai Matrica-múzeumba, majd régészekkel megvizsgáltatták.
„Jégkorszak végi gyapjas mamuthölgy” – örvendeztek a szakemberek, és nem is volt kérdés, hogy a csontnak a múzeumi kiállításon a helye.
Figyelsz? Tudsz követni? Minta elbóbiskoltál volna. Unod a „hogy néztek ki az ősök” kezdetű történeteket? Elhiszem, ugorjunk: most már tényleg te jössz!
A város vezetői „fantáziát” láttak a ritka leletben – arra gondoltak, hogy megcsináltatják azt a bizonyos mamutot kicsiben, plüssből, hadd örvendezzen neki mindenki, aki meglátja majd a helyi rendezvényeken, no meg aki ajándékba kapja. A régi dokumentumok meg a lelet alapján elképzeltek, megterveztek, szorgos kezek mintadarabot csináltak belőled, sőt szépen fel is öltöztettek. Így születtél afféle soha meg nem növő mamutkölyöknek Csak a neved hiányzott, de nem sokáig.
2008 nyarán pályázatot hirdettek az ovisok, iskolások között, amelyet egy akkor nagycsoportos óvodás kislány nyert meg. Ő szerette volna, hogy Gyapinak hívjanak.
Találó, igaz? Tetszik neked? Szerintem kedves név.
Tudod, hogy azóta nyáron van a szülinapod? Az elsőt nagy csinnadratta kísérte: összejött egy csomó gyerek a múzeumban, ahol őseidről filmet vetítettek nekik, sőt megtanulhatták a tiszteletedre korábban írt dalt is. De ez még nem minden! Ha nem emlékeznél, eszedbe juttatom: egy három és félezer éves recept alapján sütött epertortát tálaltak fel, amelyet életnagyságú hasonmásoddal együtt fogyasztottak el a kicsik.
Azóta töretlen a népszerűséged. Ha információim nem csalnak, minden jelentősebb százhalombattai rendezvényen látható vagy, és a városban megforduló vendégeknek is sűrűn ajándékoznak belőled egy-egy példányt.
Így kerültél hozzám.
Nos? Stimmel? Igaz a történet?
Mintha bólogatnál. Nekem ez elég. Most, hogy kölcsönösen nincs titkunk egymás előtt, akár barátok is lehetnénk.
Csapj a tenyerembe, Gyapi!
Takács Mariann
